A teremtés hajnalán az Isten nem fogalmazott túl egyértelműen, amikor azt mondta: „néktek adok mindent…”. Vajon tudta, hogy belénk, emberekbe szorult annyi huncutság, hogy ezt szeretjük a saját szánk íze szerint értelmezni? Vagy bízott egy másik adományban, amelyet mi nemes egyszerűséggel józan észnek nevezünk? Avagy jobban bízott bennünk, mint mi egymásban? Nem tudom. Honnan is tudhatnám?! De néhány tízezer évnyi létünkkel bebizonyítottuk, hogy kimondottan sikeresek vagyunk a határok feszegetésében, a kiskapuk megkeresésében s abban, hogy hogyan adjuk el akár a világvégét is díszesen csomagolva, ha az érdekünk azt kívánja. Egyik legnagyobb tehetségünk, hogy közel nyolcmilliárdan közel nyolcmilliárdféleképpen tudjuk értelmezni eme egyszerű kijelentést. S így e végtelen embertömegben ott lapulnak a zsarnokok a sötétzöldek mellett, a kiszipolyozók a féltve őrzők között. Szemetelők és összeszedők, bemocskolók és megtisztítók mind-mind ott vagyunk a mindennapokban s küzdünk egymással, egymásért, s értelmezzük e hatodik napon tett kijelentést úgy, ahogy gondolataink, érzéseink vagy éppen érdekeink megkívánják.

Nem vagyunk mi sem jobbak, sem rosszabbak a többi teremtménynél, s mégis: e kijelentés adja számunkra a bizonyosságot, hogy egy fejjel csak kiemelkedünk a többi létező közül. E gondolat tesz minket ragadozóvá, helyez a hierarchia és a tápláléklánc csúcsára, s általa hitetjük el magunkkal, hogy e világban ennek ez a rendje. Csupán arról szoktunk megfeledkezni, hogy az Isten e kijelentés végére nem tett pontot, hanem: „fogta az Úristen az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze” (1Móz 2,15).

 

Tófalvi Tamás, Székelyszentmihály