Amikor Shakespeare 1600 táján Hamlet dán királyfi ajkaira írta az azóta szállóigévé vált gondolatot, biztosan meg volt győződve arról, hogy kora emberének lelke legmélyébe vágott e fájó kijelentés: „Lenni vagy nem lenni: ez itt a kérdés.” Hamlet nem éri be a hinni vagy nem hinni, tudni vagy nem tudni, érezni vagy nem érezni részigazságokkal. Ő az emberi létezés legfájóbb pontjára tapint rá: lenni vagy nem lenni…
S mintha minden kor embere dédelgetné kebelén e súlyos szavakat, mert újra és újra feltörnek, előbukkannak várt és váratlan pillanatokban, és mint régi ismerős köszönnek vissza megannyi élethelyzetben, eseményben. Valamiért mindig aktuális e néhány szó.
A világ változásaiban tengődő ember, aki mindig azt érzi, hogy egy lépéssel le van maradva, a létezés egy egyelőre szinte felfoghatatlan metamorfózisán megy keresztül. Akkora erejű és olyan sokszínű az állandó változás, hogy már senki sem kapkodja a fejét. Azok az idők lejártak. Ma már csak elfogadunk, beletörődünk, „együtt élünk vele”, és többnyire passzív szemlélőkként változunk a változással.
Viszont saját bőrünkön érezzük, tapasztaljuk, ahogyan ki-kirántják a létnek, múltnak egykoron stabil talaját a talpunk alól, messzire csábítják tőlünk a szerettet, az utódot, s egy jobb élet reményében oly sokan akasztják vállukra a vándortarisznyát. Látjuk, ahogyan magára hagyott apró porszemekként porlad el a múlt, s lassan nincs, ki jövőt építsen a megkopott jelenre. Koporsók mellett állunk, miközben bölcsők mellé vágyunk, s nemcsak az elhunytat, de vele az elvesztett múltat is siratjuk. Azt a múltat, amelyet mindig feldíszítünk a „más volt, jobb volt, szebb volt” bölcsesség szentháromságával. Ha nem is igaz, ez a mi saját igazságunk.
Óhatatlanul is felsóhajt az elevenen bennünk élő Hamlet: lenni vagy nem lenni…
Talán Shakespeare arcára is kiülne a döbbenet, ha szembesülne szavainak kőbe vésett igazával, melyek közel fél évezred távlatából is otthonra találnak a ma emberének gondolatai között.
Lenni vagy nem lenni…
De még jobban meglepődne az ékes szavakkal tollászkodó mester, mert mi mindezek ellenére hangosan és hittel válaszolnánk: lenni! Lenni!
Tófalvi Tamás, Székelyszentmihály