Amikor az ember az élet mélységeivel szembesül, legyen az trauma, gyász, csapás vagy katasztrófa, legyen az „apró-cseprő” gond vagy megoldhatatlannak tűnő probléma, az a hamis illúziója támad, hogy egyedül maradt. Egyedül hagyta őt a világ, vagy ő hagyta magára a világot önnön egyedüllétéért. Hogy mindenki eltávolodott tőle, vagy ő távolodott el mindenkitől. Milyen sok hamisítatlanul igaznak hitt, s mégis oly hamis egyedüllétben gyötrődtünk órákat, napokat, éveket várva, hogy valaki benyisson életünkbe, holott sokszor pont mi magunk zártuk be a hozzánk vezető ajtókat. Eme álszent magány hamiskássá tette a jelenvalóságot, s azzal a meggyőződéssel áltatott, hogy mindenkinek saját magának kell megküzdenie saját(os) problémáival. Hazugság, s mégis milyen sokszor hittünk benne…

Pedig az élet a maga teljességében gyakran elénk tárja a valóságot, ugyanis nyitott szemmel járva a mindennapokban semmi sem nyilvánvalóbb annál, minthogy az ember sosincs egyedül. Ám ez a „sosemvolt egyedüllét” felülírja minden elképzelésünket a magányról, a léttől való elszakadásról, a csendes otthoni szenvedéseinkről, így nem szívesen hangoztatjuk. Jobb megmaradni a hamis elméleteinknél, és így a szenvedés is édesebbé válik. Mert az egyedül küzdő ember, ha felülkerekedik pillanatnyi gyengeségén, mások szemében tisztes magasságokba emelkedik. Így leszünk valakikké. Olyanokká, akiket megpróbált, de megtörni nem tudott az élet!

Egyénként és szűkebb, de tágabb közösségként is gyakran szembesülünk azzal, hogy a mindennapi élet a nehézségek egész hálójába keveredik. Ilyenkor szinte ösztönösen tör fel belőlünk a sikoly: egyedül maradtunk. És aztán napokig visszhangzik bennünk, felemésztve a csöppnyi jónak tűnő pillanatokat is. Ekkor kell valakinek lenni! Valakinek, aki nem fél kimondani, és főként nem fél elhinni, hogy sosem vagyunk egyedül! Nem könnyű feladat. Sőt, kimondottan nehéz. De milyen megnyugtató, hogy a nehéz és a lehetetlen szavak nem egy tőről fakadnak!

Tófalvi Tamás, Székelyszentmihály