Kolozsváron, ha az ember nyitott szemmel jár, sok mindenre figyelhet fel. A Sora bevásárlóközpont előtt például megszokott látvány a hajléktalanok, virágárusok és a galambok serege. A minap épp ott siettem el, és észrevettem egy koldust. Gondoltam, biztos ő is pénzt kér. Már szaladtam volna át az átjárón, amelynek lámpái pont akkor váltottak zöldre, amikor feltűnt, hogy ez a rongyos ruhába öltözött ember furcsa, más. Nem volt előtte semmi edény, amibe az „adományokat” lehetett volna dobni. Ekkor úgy döntöttem, elolvasom a tábláján a feliratot. Egy pillanatra megdermedtem. A kopott kartonpapíros táblácskán ezt írta: „Ne pénzt adj! Kenyeret!”

Vajon hogyan lesz egy emberből koldus? És a koldus mi volt vajon lelkileg is értelmezhető?

Van úgy, hogy lelked a puha, fehér takarós ágyat nem ismeri, csak vágyod az édes pihenést adó fekhely kényelmét. Az örök körforgásban elveszve, a munkától hazáig, majd az otthontól munkáig futva keresi lelked a könnyed vigasztalódást a lét apró csodáiban. Nehéz és fájdalmas. Szétszed és megtör olykor. Mégis, azt hiszem, hogy az életünk nem pusztán a szenvedésekre korlátozódik. Nem hagyhatjuk, hogy az általunk fájdalommal átszőtt, kemény és rongyos ruháink összeroppantsanak. Emberek vagyunk, Isten megismételhetetlen és egyedi gyermekei. Ébredj fel, te, istengyermeke, fekete, lidércálmaidból, hiszen: „Az életnek van egy titkos csúcsa,/ Mely rejtve őrzi a boldogságot.” (Reményik Sándor)

Szóval van egy titkos csúcs, egy pont, egy megnevezhetetlen erő adta stabilitás összerakó varázsa, hogy amikor nagyon nehéz, akkor is tudd, hogy nem vagy egyedül. Bizonyságot tenni, érvelni és meggyőzni embertársainkat egy adott témáról sokszor nehéz feladat. Feltekinteni az égre néha még nehezebb. Mintha egy láthatatlan erő újra és újra a föld szintjéig nyomná le egész testünket. De mielőtt könnyeink összeolvadnának a porral, hogy így emésszen magába a szenvedés sara, higgyük el, hogy Valaki kitárja felénk a kezét.

Szegény, kopott ruhás koldusok vagyunk, akik mindenüket elveszítették. Akik már kiszakadtunk a pénz hatalmának irányítása alól. Akik már csak keveset kérünk, és azt is csak az életben maradásért. Egy pillanatra feltekintünk, mert „Ki messze fényekig ellát, az boldogabb.” (Szilágy Domokos). A kéz már közeledik felénk, és átadja nekünk a lélek kenyerét, hogy tovább éljünk.

Valójában minden nap megismétlődik a koldusos történet. Nem csak Kolozsváron, a belvárosban, ahol diákéveimet élem, de az Isten-ember kapcsolatban is. Minden reggel eltűnik a lidércálom, és létünk kiteljesedik a nagy Adakozó felé. Koldus lelkünk leveti a viharoktól szétzilált ócska ruháit, és magára ölti Isten kezeinek ölelésében az Ő szeretetének bíborköntösét. Már mi sem pénzt kérünk, hiszen már mi is értjük, hogy Ő sokkal többet ad, lélek-kenyeret, életet!

Tatár Ágnes Tekla teológiai hallgató

Barót