Ő megérezte, hogy kapcsolódunk. Kereste a pillanatot, ahol csak ő és én vagyunk.

Szavak se kellenek, csak a lépés.

A belépés.

Mikor ott állunk: én és ő.

A kételkedő és a megmentő.

Segíteni szeretne, csendesíteni a vihart. Ki látja az embert.

A csendesen szenvedőt. A csendben némán üvöltőt.

Két tűz között élünk: én és ő. A tagadó és a tagadót örökké szerető.

Bennem, s benned létezik a Teremtő.

Várjuk a kapcsolódást. Mikor mi leszünk a világ. Csak úgy a mindenségben létezők. Megismerni őt. A végtelen csodában megmutatkozó isteni önarcképet. Kedvesen mosolygó végtelenséget. Saját csodájában létező darabka isteni én.

Az ember.

Ezek vagyunk. Te és én.

Vártál és vártalak, de mint az idő csak megvárattalak. Talán csak kevesek vagyunk az élethez. Vagy csak kevesen vannak éppen megélt időkben megtalálók. Önmaguk valóságát keresők.

Kapcsolódás. Te és Én.

Benned a mindenség és bennem belőled egy kicsi Én. Az a nagybetűs.

Keresztezte magát a nap a földdel. Egy sugara éppen a szívembe hatolt.

A nap maga Isten volt.

Várok rád, mint iskolás a csengőre. Lehet a dallam változik, de az üzenet mindig ugyanaz marad. A vágy, a várt beteljesülésére. Mikor majd újra kapcsolódunk, arra az egy pillanatra, mikor megszólal a csengő.

Talán számunkra már hihetetlen a csoda. Olyan szépen leráztuk önmagunkról, mint a port. Elhisszük nem-létezését. De miért van nagyobb létjogosultsága a nem-létezésnek és miért nincs akkora a csodának az emberben? Miért hisszük, naivan, hogy nekünk nem jár ki az, mi másnak megvan? Mi végre született az ember, ha nem hagyja örömét már életében megszületni?

Ketten vagyunk. Én és a Világ.

Értelmezz! Mondta Ő!

A sorok között felismerhetőt.

A lélek a létező, s a felismerő.

Embertől emberig.

Embertől Istenig.

Istentől emberig.

Így kapcsolódunk. Ő meg én.

Csillagtól a fűszálig.

 

Tatár Ágnes-Tekla, teológiai hallgató