A homescapes nevű applikáció biztos többünk számára ismert. Időtöltés végett én sokszor választom ezt a telefonos játékot. Egyik nap, míg vártam a következő óra kezdetét egy szintet sehogy sem sikerült teljesíteni. Mérgelődéseim közepette egyik barátom megszólalt: „Ó, hagyd, nem éri meg, úgyis mindig a játék dönt.” Mekkora iróniája ez az életnek is. A Játék dönt. Valami, de nem én. Valahogy, de nem úgy, ahogy én akarom.

Első nap: új hét új lehetőségek. A játék döntött. A mai napon a jóság és gonoszság jegyeiben kell játszani, de majd úgyis meg lesz szabva, hogy éppen melyik az aktuális. Ha valaki a jó világosságával közelít felém majd én is jó leszek, de ha valaki a gonosz sötétjét akarja kitölteni rajtam, majd én is gonosz leszek. Ezek az első nap szabályai.

Második nap: új nap új lehetőségek. Hát akkor most egyszer a boldogság tengerén evezve létezek, majd az égi óceán viharát hozom el. A játék azt mondta legyen egy békés nap föld és ég között, reggel és este is.

Harmadik nap: a játék úgy döntött itt az ideje kilépni az öröm tengeréből és megtapasztalni a valóságot. A boldogság ladikja után így ma a kemény szárazföld növényeivel fogja koptatni lelkemet. Ez van, a kettő ma különválik. A feladat ma: a víz és a föld törésének áthidalása, az új létezők felfedezése.

Negyedik nap: a játék terve már kész, az üzenet egyszerű. Ma asztrológus leszek, a szabályok ezt diktálják, ez most így jó.

Ötödik nap: ma valami nagy vár rám. Érzem. Végre a játék úgy döntött kihívás elé állít engem. Egy bálna vízbe merülésének és egy sas szárnyalásának novelláját kell megírnom. S a végén sok kis hal és sok kis madár lesz majd a földön.

Hatodik nap: ma megjelent előttem először egy kutya, majd a gazdája. Ez egy kihívás, a játék küldte, most extra életeket lehet gyűjteni. A kutya megjelenése előkészíti a másik játékost, aki majd mindenek felett uralkodni fog.

Hetedik nap: a játék megpihen, de én nem tudok. Nem szabadna, de gondolkodom. A játék azt mondja: „boldog vagy, megérdemled, hogy megpihenj, hiszen most én is azt teszem.” Én azt gondolom: „ez nem én vagyok, ezt így nem lehet, így nem bírom. Összepakolok. A játék pihen és nekem senki nem mondta, hogy nem lehet csalni. Elmegyek a templomba, érzem, hogy ott Ő vár rám. Megérkezem, megpihenek. Ő szeret engem. Imádkozom. Már nem vagyok játékos, már az Ő gyermeke vagyok. Ennyire egyszerű lenne mindez?”

Tatár Ágnes- Tekla, teológiai hallgató