Gyermekkoromban az orgona mellett ültem a templomban. A „tanító bácsi” mint hős vitéz szelídítette meg a hangszerét, s hangjával töltötte ki az egész templomot. Számomra ez mindig olyan más, olyan különleges volt, hogy csak ültem ott, s bámultam őt, a hangszerszelídítőt.

Elindultam a nagy, barna kapus zöld házból, ki a főútra, majd egyből egy nagy kanyart véve, rá az „új” utcára. A kapuval szemben lévő padon ott ültek ők, a mindent látók. Köszöntem, s ők máris érdeklődtek, hogy mi a helyzet velem. Miután elhaladtam, összesúgtak úgy, hogy persze én is hallottam, s megvitatták, hogy én kihez is tartozok, milyen szálak fűznek a faluhoz. „Ilyen itthon” – gondoltam magamban. Majd csak bámultam az előttem kanyargó utcát, mintha soha nem láttam volna addig, pedig behunyt szemmel is ismerem.

Sokan voltunk a templomba. Négy megemlékezés is volt azon a vasárnapon. A hiányérzet szorította össze a torkokat, s a fájdalom csalta ki a könnycseppeket. Minden csodának ára van, s a szeretetért fizetett ár a gyász. Isten közel hajolt az emberekhez, s letörölte szerre-szerre a könnyeket. Talán ott állt kicsit a templom piacán, s nézte gyermekeit, majd észrevehetetlenül átölelte a sírókat, s békejobbot nyújtott nekik. Mindenkinek. A világ csak állt, s bámult, mint aki nem tudja, mi történt.

Talán Isten maga a hang, mit a gyermek hallott, s örökre a szívébe zárt. Talán maga az út, amely olyan ismerős, s mégis tele van meglepetésekkel. Talán Isten maga a vigasztalás s az öröm. Amire vágyunk, amit el akarunk érni, de csak bámuljuk azt, a boldogságot.

Azt hiszem, ha farkasszemet nézne Isten az emberrel, biztosan az ember nyerne. Mert ő inkább pislogna egyet csak azért, hogy az ember boldog legyen.

 

Tatár Ágnes, teológiai hallgató, Odfie