Télen nem szabadott hintáznom. „Nem ülhetsz rá, mert hideg, mert jobban megfúj a szél, mert el van rakva, és mert nem annak van az ideje!” – hangzottak el az okok a szülői és a nagymamai ajkakról. Ám én egyszer ellenszegültem a szigorú, intő szavaknak. Tél volt, és a Szamos-parton sétálva, távol az otthonomtól megláttam egy hintát. A téli szürkületben úgy felragyogtak a szemeim, hogy nem éreztem a tél hidegét, nem éreztem a sétálásba fojtogató gondokat és az unalmas meglátásaim is elpárologtak. Csak a hintát láttam és az oda vezető havas ösvénytelenséget. Körülnéztem: és úgy örültem, hogy senki nincs a környéken.

Éreztem, hogy az a pillanat a kettőnké lesz, az Istené és az enyém, amikor jobban megérzem jelenvalóságát a fellegekből letáncoló hópihékben, a folyó fodrainak zavaros csobogásában és önmagamban. Lendületet vettem, és az a havas hinta gondoltaimba ringatott. Egykoron is így történt, számtalan nyári reggelen szertartássá érett bennem a reggeli hintán való éneklés, égre tekintés és a fecske-tanácskozások csodálása. Az égen fehér vasmadarak húzták a csíkot, traktorok robogtak, mentők rohantak, a szomszédból áthallatszott a zene és a házban kimondott „Egye meg a fene!” – mindez tudatta velem, hogy zajlik az élet, és persze megint kifutott a tej.

A kolozsvári hintán egy világhálós rovat bölcs gondolatai jutottak eszembe, amelyeket egy álmatlan éjjel olvastam: „Sokszor rádöbbenek apró kis jelekből, hogy igazából csak egyszer élünk és ez annyira szép tud lenni, mert gondolataink, élményeink, kapcsolataink néha csak pár emberhez kapcsolódnak, mint abban a pár órában, amiből most már csak pár pillanat maradt.” Az ilyen gondolatok hatására úgy tekintünk vissza életünk eseményeire, hogy a későbbiekben erőt adjanak, és hálaként éljenek bennünk örökre.

Hintázásaim Istenhez kapcsolódnak. A kék, fagyos téli ég az Ő házának boltozata. A csillagoknál nincs szebben pislogó pontnyi csoda. Mindenkiben ott van néhány feledhetetlen szócsokor. Hintázásaim során megsejtem, hogy ott van bennem, munkámban és minden pillanatomban a jelen csodája, s ezek teszik szebbé az életemet. Isten által úgy lehetek több, ha elfogadom a nekem íródó könyveket és engedelmes munkatársként olvasom őket. Elfogadom Őt, ki lelkembe egy mondatot cseppent, és a sorok között fel tudom fedezni, hogy az otthonom a fellegekből kibukó hold…

Minden nap, amit élek, tartogat egy arcot, egy verset, egy dalt, egy pillanatot. Nem hunyorgok, inkább belenézek! Nem teszem fel a polcra, kinyitom, rám talál a mondat, mi később ad erőt, hogy elmondhassam: Köszönöm!

Szombatfalvi Etelka, teológiai hallgató, Csókfalva