Imaélmény –

nagy fekete posztókabátok, szőttes fejkendők, okulárék és botok jövögetnek vasárnap a templomba, azaz pontosabban az imaterembe, mert hosszú idő után van egy hely, ami megérdemli e tisztes nevet. Bent a kandallóban pattog a tűz, kint hidegecske van még így „fársáng” idején is, bár nyoma alig van a hónak. Jönnek rendületlenül ők, a drága asszonyok és férfiak, igaz, egyre nehezebben és kevesebben. A felszusszanás, ahogy helyet foglalnak, már őszinte imádság, hogy megérték ezt a vasárnapot is. Kezük maguk előtt összefonva és a csendben szinte hallani az imádságaikat. Ki így, ki úgy dicsőíti a Gondviselőt, ki ezt, ki azt köszöni a Teremtőnek, ki kevesebbet, ki többet kér az Istentől, aztán közösen lassan és halkan elkezdik a Miatyánkot, erősödik a hang itt-ott, halkul imitt-amott. Semmi rendkívüli nem történik, mindenki a maga módján, a maga szavaival, tetteivel dicsér, kér, ad, köszön, beszélget, hallgat, esik össze, hajol meg vagy áll fel.

Ez a lélek, ami kipárádzik, már sok esztendeje száll fel az Istenhez, jeléül a hálának, amit az ember érez Isten szeretete iránt.

Sokféle imádság létezik.

Nemrég rendkívüli dolog történt. A termet átrendeztük, körbe tettük a székeket és megfogtuk egymás kezét, közben csukott szemmel imádkoztunk.

Semmi rendkívüli nincs ebben, mondhatná bárki.

Az istentisztelet végén megkérdeztem, hogy volt-e még ilyen élményük. Egymás kezét fogva, csukott szemmel imádkozott-e még a gyülekezet? Mondták, hogy ilyen még nem volt, aztán pontosított valaki, hogy de igen, egyszer, amikor jöttek az amerikaiak, és akkor, akik ott voltak a templomban, azok úgy imádkoztak, hogy megfogták egymás kezét. A nagy részük ötven, hatvan éve jár rendszeresen templomba, imádkozik reggel és este, s mégis most volt az első vagy a második, hogy imádság közben megfogtuk egymás kezét, hogy szívünk egybecsendült, rezonált Istennel és a gyülekezettel.

 

Szilágyi Szilamér, Nyárádszentlászló-Nyomát