Őszi nagytakarítás a virágoskertben. Feleségem egész évben gondosan ápolgatott virágait készíti elő téli pihenőre, s majd az új élet kezdésére. Vagy inkább a csodák folytatására…? Ott lábatlankodom körülötte s ő csillogó tekintetével biztat, nem vagyok felesleges, elég, ha csak ott vagyok mellette. Nem kell csinálnom semmit. Így hát nézelődőm és közben elmélkedem. Aki szemével nem csak néz, hanem látni is képes, csodákat tud felfedezni a virágokban. Igaza volt Jézusnak, aki a mezők liliomait szebbnek látta Salamon király minden gazdag fényességénél. Nézem, ahogyan a koronarózsa (papkalap) magvait gyűjtögeti s azonnal szárnyra kap a képzeletem. Milyen művészi munkát fejtenek ki azok a hajszálvékony gyökerek, melyek alázattal elrejtőzve a föld sötétségében titkos szövőszékeiken mintát, formát adnak a szirmoknak és, hogy legyen ráadás is, illatot a csoda kábulatához. Vagy a tölgyfa makkja avarba hullva, kikopog belőle egy picinyke zöld csíra, hogy majd száz év múlva mázsányi ágait az ég fele nyújtsa mintegy imádkozva Istenhez, aki e csodához juttatta.

Aki hisz Istenben és az Ő mindenhatóságában annak nem nehéz elfogadni a csodákat sem. Sőt el kell fogadnia. Ez Isten kiváltsága és- habár egy kissé sértőnek tűnhet-  a mi tudatlanságunk… Augustinus szerint a csoda nem ellentétes a természet törvényeivel, csak azzal amit mi a természetről ezidáig tudtunk. Lefordítva: a saját tudatlanságunkat nevezzük csodának. Nézzük csak. Kopernikusz előtt mindenki, még a tudományos világ nagyjai is azt tartották, hogy a Nap forog a Föld körül és nem fordítva. Vagy több ezer évvel ezelőtt, ha azzal érveltem volna hallgatóságom előtt, hogy a Föld nem lapos, hanem gömbölyű nem tudták volna elhinni magyarázatomat, hogy miért nem esnek le az alul lévők róla és a tengerek hogyan nem folynak ki??? Hát csak csodával határos módon. De hát ez is csak akkora csoda, mint ahogyan a tojásból három hét alatt kikel a csirke. Abban a tojás fehérjében és sárgájában benne rejlik az őserő, nekünk Isten hatalma, aki szívet, szerveket, pihét és világra kopogtató csőrt teremt. Ki meri józan értelemmel állítani, hogy a mi szerfelett elbizakodott tudásunk kimeríti a világegyetem ismeretlen erőinek összes lehetőségeit?

Csoda vesz körül bennünket… ha lefelé nézünk a szentjánosbogár éjjeli lámpása világít, vetekedve a felettünk lévő titokzatos csillagok fényességével. Istenhitünk tehát elválaszthatatlan a csodahívéstől. Az anyag durvaságából kiemelkedik valami zseniális és Isten kivételes erőhatásaival csodát tesz vele.

Lassan leballagok az összegyűjtött virágmagvakkal a pincébe. Gondolataim megnyugodnak, lecsitulnak. Mihelyt valamit megszoktunk, mert azt rendszeresen látjuk, tapasztaljuk, csak a törvényszerűségekre gondolunk.

Rájövök, hogy isteni szempontból a csoda törvénytelenség. És ez a felismerés nagyon, nagyon megnyugtat. Hiszen Isten országa nem csoda, hanem valóság. Hiszen az idő is végtelen csak mi mérjük percekben. A tér is az csak mi mérjük méterekben. A lélek is örökkévaló csak mi mérjük a kételkedés mértékegységével.

Megnyugtatom feleségem, hogy a csodákra képes magok jó helyre kerültek s közben én is megnyugszom. Tudom, jövőben ismét nyílni fognak -és ha nem is innen lentről de Isten örökkévalóságának ablakába kikönyökölve rájuk csodálkozhatok- akkor már nem tükör által homályosan látva, hanem színről színre.

Székely Miklós, Kövend