Azt tartják, a halottak némák, hiszen ajkuk csukva. Pedig beszélnek azon a hullámhosszon, amit nem a fül üllő-kalapács rezonanciáján keresztül hallunk, hanem valahol bent, a szív valamelyik kamrájában elrejtve. Vajon melyik pitvarból közelítsük meg, hogy meghalljuk, jó vagy rossz döntéshozatal volt-e eddigi életünk? Kérdeznek tőlünk, és mi sokszor arcpirító válaszokat kell adjunk, de tehetjük ezt nyugodtan, mert szeretnek minket. Még most is, így is.

Halottak napja a földkerekség legnagyobb tömegmegmozdulása, egyben a legnagyobb némalélek-koncert. Mindannyiunk eltávozott szerettei lépnek fel, és mi csodával határos módon ebből a hangdisszonanciából is ki tudjuk szűrni az egyéni hangokat. Édesanyák szoprán jajkiáltás-aggodalma. Édesapák tenorjának alaphangjai a rendes úton akarnak tartani, aztán bekapcsolódnak az altok, baritonok, basszusok, attól függően, kik vannak az égi kórusban. Testvérek, rokonok, barátok mind-mind énekelnek, és hozzájárulnak, hogy kiteljesedjen az üzenet a holtaktól az élőknek: örökkévalóság.

Az elmúlás kertjében járok? Nem, hiszen az örökkévalóságot inkább itt tapasztalom meg, Isten szeretetének azt a végtelenségét, ahogy örök időkre elrendezte az univerzumot és a mi sorsunkat is. Szólt és lett… és lenni fog… Az ő kézlenyomatai vagyunk a virágok, rovarok, földet benépesítő teremtmények kimondhatatlan számrengetegével együtt. Amott egy száraz ág, átellenben egy felfelé törekvő csemete. És amíg egyik lépés az elmúlás, a másik az örökélet. Szeretteim sírkövei között járva, lelkemben a képzeletbeli mitológiai Ariadné fonalát fogva, az ő segítségükkel kijutok az elmúlás labirintusából a hit világosságára, Isten gondviselésének megértésére, hogy az ő házában sok hely van, és soha senki nem fog elveszni. Közben zeng a kórus, hogy mindennek célja van, és ezt a célt Teremtőnk találta ki. Sírok között járok, és a legnagyobb filozófus, a temető fogja kezem. Többet tanít, mint Szókratész vagy Hegel, Platón vagy Spinoza, a többieket nem is említve. Megtanulok másképpen imádkozni. Nem én beszélek Istenhez követelőzően, hanem ő szólít meg, mert alázattal vettem tudomásul hatalmának szeretetét. Közben egyre hallom még a kórust, és a gyertyák fénye is megremeg az alleluja záróakkordjára. Halottak napja van? Nem, a mi napunk, hiszen akár élünk, akár halunk, Istenéi vagyunk.

Szép emlékezést és hittel teljes holnapot.

 

Székely Miklós, Kövend