Meg vagyok győződve, sokunknak volt olyan álma, amikor segítségért kiállítottunk, de hangunkat a legközelebbiek sem hallották… szaladni akartunk, de lábunk nem engedelmeskedett… örvényből szabadulni akarva még mélyebbre süllyedtünk… átizzadt párnánkról fejünk felkapva ébredtünk, majd megnyugodtunk… Álom volt, rossz álom csupán. Vagy éppen fordítva sóhajtozva ébredünk arra a valóságra, amit az álom olyan széppé varázsolt egy rövid időre.

Az álom fiziológiai, élettani meghatározása nagyon egyszerű: amikor a nyúltagy átadja a kommunikációs funkciókat a központi idegrendszernek, ama néhány másodperc alatt álmodjuk át „az egész éjszakát”, és járunk még számunkra is addig ismeretlen helyeken. Mindezt azért írtam le, mert akik ismernek, úgy vélhetik, hogy én itt talán eltévesztettem a címet.

Egy néma nem mesélhet. Pedig Isten bizony megtörtént ezelőtt néhány éjszaka. Lefektettem kisunokámat az irodámba betett kiságyába délutáni alvásra. És mesélni kezdtem régi emlékek csodájának ízével, amikor törökbúzafosztás közben bele-belebóbiskoltunk nagyszüleink hihetetlen történeteibe. Mesélem neki, hogy a csillagok Isten szemei, amelyek sokkal többen vannak, mint a több milliárd ember a Földön ezért mindenkire vigyáz ő: „Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem. / De a tiéd nyitva, Atyám, / amíg alszom, vigyázz reám…” De még nem készek álomra a ragyogó szemek és mint csillagok, függnek rajtam. Így aztán, ha már az égben vagyunk, gondolom, mesélek neki arról is, hogy vannak angyalok és van mikulás is és fehér lovon jövő herceg… Miért ne lenne? A jóakaratú emberek angyalokká változnak, és a szerelem hercegekké és királylányokká változtat bennünket. Mesélek neki a szegény ember királyságáról, Mackó úrról és az ordasról, a táltos kecskéről, a kutya-macska-egér barátságról, Babszem Jankóról és sok-sok mindenről, ami csak eszembe jut e néhány másodperc alatt. „Egész éjjel” csak meséltem, meséltem. Lassan lecsukódik a két ragyogó szempár. Lelkem mesekönyvének lapjait én is mosolyogva csukom össze. Hiszem, szépet meséltem neki. De aztán felébredtem, és rájöttem, ez csak álom. De legalább volt egy szép álmom.

Székely Miklós, Kövend