„Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az ÚR! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben.” (Mik 6,8)
Nem könnyű manapság alázatról beszélni, annál is inkább, mert ez a szó mint értékmegjelölés majdnem teljesen eltűnt nyelvhasználatunkból. A mai embernek méltatlan engedékenységet, szolgai érzületet, gyengeségre való magatartást jelent. Pedig a valódi alázatnak ehhez semmi köze, és ez abból következik, hogy az alázat többleterény. Pontosabban a szeretetnek egy különleges minősége. Ebben az összefüggésben az alázat és a szeretet lényegében összetartoznak. Azt is mondhatnánk, hogy az alázat a végső tisztaságig emelkedett szeretet. Az az erő, amelyik képessé teszi az embert önzetlenségre. Az ilyen személy felismeri istenfiúsági értékét, és minden teketória nélkül kész önmagát mások rendelkezésére bocsátani. Mintegy kiszabadul saját énjének zárkájából, és léte beteljesülését a viszontszeretet alázatában találja meg. „Amit csak szeretnétek, hogy az emberek tegyenek veletek, mindenben ugyanúgy tegyetek ti is velük, mert ezt tanítja a törvény és a próféták.’’ (Mt 7,12) Ilyenkor az ember istenarcúvá válik, mivel az aranyszabály értelmében önmagából kifele él. Ennek ellentéte a nietzschei filozófiát magáénak valló szörnyeteg, aki az Isten nélküli szabadságban úgy veszíti el emberi képmását, hogy földi istenként maga állít törvényt magának. Emberszeretetének első tétele az, hogy a gyengék és rosszul sikerültek pusztuljanak el, mivel ez Isten nélküli szabadságának cselekvő részvétele a gyöngébb és kisebb iránt. Ugye, milyen kísértetiesen hasonlít a farkastörvényre, ahol a testvér szó nem a felebarátot, Isten képére és hasonlatosságára teremtett embert, hanem a káini doronggal letaglózott, földön heverő testet és az őt körül folyó vért jelképezi. A földre lenyomult áldozati füsttől annyira elkábultunk már, hogy a technikai elv civilizációjával nemcsak Istent, de a semmit is le akarjuk igázni. Így aztán dölyfös mindentudásunk balgaságában nem vesszük észre, hogy önéletünk poklát alkotjuk meg. Isten megmarad, mert örökkévaló, mi pedig megfogjuk a nagy semmit.
Úgy éreztem magam az elmúlt két hétben, mintha Isten az örökkévalóság percéből egyet félretekintett volna, s mi, mint elemi iskolás nebulók, geopolitikára hivatkozva be akarnánk tintapacázni egymás füzetét, míg tanítónk másfele néz. De, úgy látszik, ez is elég ahhoz, hogy Isten országa helyett az istenember paródiáját játsszuk el. Az isteni értéket felismerők tudják, hogy a gyarló előbb-utóbb kizáródik az otthonosság világából, és amíg háborút kezdeményez vagy folytat, az gaz, és nem ember. Tudom, hogy írásom nem tudja befolyásolni az események alakulását, és csak olyan próbálkozás, mintha egy csepp vérrel akarnám bíborszínűvé tenni a világ óceánjait, de mivel Isten mindenek mellett a történelem ura is, hátha csodát tesz. Fülébe súgja a Feketeövesnek, a Parodistának, a Bóbiskolónak, hogy vigyázzatok, mert az övedtől megfoszthatlak, az előadás taps nélkül érhet véget, te pedig a semmire ébredsz fel milliók szenvedéseiért.
Talán még nem késő megszívlelni Pál apostol üzenetét: „Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért. A tisztességre legyen gondotok minden ember előtt. Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben. Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az ő haragjának, mert meg van írva: »Enyém a bosszúállás, én megfizetek« – így szól az Úr. Sőt »ha éhezik ellenséged, adj ennie, ha szomjazik, adj innia; mert ha ezt teszed, parazsat gyűjtesz a fejére«.’’ Róm 12,17–21.
Békét, békét adjon a jó Isten.
Székely Miklós