Most, földieper érése táján, egy történet jutott eszembe gyermekkorom évei között lapozva. Homoródszentpéter papnénije, Neli tiszteletes asszony, férje halála után végig özvegységben maradt a templom déli oldalán családi tulajdonban lévő lakásában. Fiatalon elvesztett férje megrendítette, de tartásából, elkötelezettségéből, hivatástudatából, szép iránti érzékenységéből soha nem hátrált ki. Most is előttem van a gyászruhát mindig méltósággal és valamiféle sugárzással viselő alakja, ahogy bejött a templomba vagy végigment az utcán. Amikor már görnyedten járt, akkor is mindenki felnézett rá. Volt kire. Udvara virágjai tavasztól őszig pompáztak. Rózsabokrai színét csak a portulácskák perzsaszőnyeghez mérhető árnyalatai szárnyalhatták volna túl, ha nem lett volna még mellettük a sok sok viola, büdöske, jácint, árvácska és ki tudja, hányféle virágcsodája Istennek. Volt egy nagyszerű gyümölcsöskertje is finom alma- és körtefajtákkal. Szíve csücske azonban földieper-ültetvénye volt. Ahogyan a virágok kavalkádját felsoroltam, úgy voltak abban a kis „édenben” az akkori ismert fajták képviselői gömbölyű, hosszúkás, édes, savanykás, vérpiros, szemet gyönyörködtető és lelket-kezet lopásra csábító eprek. Gyermekek voltunk…a kísértés nagy volt, és ezért el is határoztuk, hogy szombat délután teszünk egy kis látogatást a papnéninél. Az úgynevezett Zoltánkert felől megfelelő előkészülettel lehetett volna véghezvinni ezt a tettet. A tervezés jó volt, csak aztán a végkifejlettel akadtak gondok.
És most az következik, amit a filmekben szoktak kiírni: néhány nappal korábban ez volt.
A megbeszélés alkalmával meg is egyeztünk, hogy szombat délután megtartjuk a rajtaütést. Amikor Édesapámtól kimenőmet kértem, ő arra emlékeztetett, hogy a hét folyamán mennyi mindent mulasztottam, és ezért a szombat délutáni program nem foci (ez volt az álca) hanem utcaseprés és itthon ülés. Verdictum. Kiültem a kapu elé munkámat elvégezve és közben panaszkodtam a jó Istennek, hogy nekem milyen nehéz sorsom van. Barátaim most az édenben vannak, én pedig itt szenvedek. Estefele azonban változik a kép. A papnéni megszokott méltóságteljes járásával, kezében egy kis füles tejhordóval jön lefele Alszegen. Látom benne a csodálatos epreket. Kezit csókolommal köszönök. Ez szabály. Kedvesen mosolyog rám. Ez szív. De tovább megy. Ismét gondolatban panaszkodni kezdek. Nekem semmi sem sikerül. Papnéni a harmadik szomszédban lakó barátomhoz tért be. Oda vitte az epret. Kevés idő múlva visszajövet rám mosolygott, és megdicsért, milyen jó gyermek vagyok. Na persze, hogy jó… eper nélkül. Ismét panaszkodni kezdek Istennek, és szomorú sorsomat kérem megváltoztatni… Na de mi történt? Epret kapó barátom azokat a hangokat kezdte kiadni, amelyeket a vessző érintése vagy nehezebb esetekben a nadrágot fenntartó öv használata okoz. Nem volt kifinomult hallásunk, de azért hallottuk, legalábbis szomszéd-közelben, hogy milyen eszközökkel próbálnak a keskeny, de életre vezető útra terelni. Lássanak csodát. A panaszkodásaim azonnal hálaadássá nemesültek. Valami történhetett. Holnap a templomozás után megtudjuk.
És akkor a történet: a fiúk nélkülem is végrehajtották az akciót, de hiba csúszott a kivitelezésbe. Amikor eperszedés közben meghallották a kiskert kapujának nyikorgását, mint megrettent nyáj egymást és az eprest taposva vették menekülésre a dolgot. A kertet is sikerült átszökni, de egyikük cipője elmaradt. Könnyű volt nyomot találni, hiszen abban az időben még a jó családoknál is két pár cipője volt az ember fiának. Hétköznapi vagy néha az is ünnepi. Na de fél cipő? Egy cipő? Nem kellett kifinomult nyomozási eljárást alkalmazni, mert a sértett fél otthoni „határozott” tanácsra visszament megkeresni az elveszett lábbelit és azt megkapva lesütött szemmel vallotta be, mit követtek el.
Ezt templomozás után tudtam meg. A hársfák alatt beszélgetve hozzánk jött a papnéni és behívott kertjébe. Megmutatta a kárt, de egyben arra biztatott, hogy ha kell valami, akkor kérjünk. Igaza volt, hiszen ő mindig adott. Annyit tudok mondani, hogy én sem voltam jobb barátaimnál, de akkor ott mindannyian sokat tanultunk. Öt évtized távlatából ismét rákérdezek. Ki vonhatja kétségbe Jézus mondásának igazságát…Ha kővel dobnak meg, dobd vissza kenyérrel…
Székely Miklós, Kövend