Vasárnapi istentisztelet. A kolozsvári belvárosi lelkész jóvoltából ülök lelkész barátaim között, 5 éve nem használt palástommal a vállamon. A templom hajóján végigbúgó orgona hangjával én is befelé énekelem a vigasztaló, erősítő zsoltár dallamát. Ünnepelek. Ünneplünk… Hallgatom az evangélium üzenetét, hogy felesleges aggodalmaskodni, hiszen az élet több, mint az eledel és a test több, mint a ruha. Kell ez a simogatás, látom az arcokon, mert még ki sem gyógyultunk a világjárványból, lelkünk immunitását máris megtámadta egy sokkal súlyosabb kór: a gyilkolás démonja. Próbálom fellapozni gondolataimban diákéveim rendszeres teológiai kurzusait, mert kapaszkodni kell valamibe e rossz világ megértéséhez. Nagy gondolkodók súgják, hogy a gondviselés az istenség azon minősége, amely hit által az ember ügyeibe való jóindulatú beavatkozást biztosítja. Vagyis a gondviselés az ember és az univerzum isteni gondozása. Nekem, nekünk pedig biztatás: számítanak ránk, gondoznak minket és számon tartanak. Megnyugvás. Itt nem a sors dönt, ami vak, hanem a prófétákat küldő „Aki”. Ez az ő tudatos, tervszerű tevékenysége, amely számunkra a reményen alapszik. A gondviselés misztérium voltát értem, de még mindig van bennem egy ködös, homályos látás. Több kell, kellene. Nem elég az ész racionális meggyőződése. Valami transzcendens jelre vágyok, ami jobban megnyugtat, bizakodással tölt el. Gyenge vagyok és aggódom. Most kis unokám keresztelőjén, ha imát tudnék mondani hangos szóval, bizonyára elcsuklana hangom az aggodalom miatt, amíg azt kérném mindenható Istenünktől, hogy óvja meg minden lépését, óvja és segítse testben és lélekben növekedni az ő dicsőségére, emberi életünk épülésére és szépülésére. Magamhoz ölelem megkeresztelt unokámat, és felmutatom, hogy lássa az Úr, kiben gyönyörködöm, és lássák mások is – a gonoszok – rajta keresztül a mindenkori gyermekeket. Az ártatlanokat. Isten országa örököseit. Vajon szemük felnyílik a látásra és fülük megnyílik hallásra? Szűk családi körben ünneplünk, gyógyítjuk, erősítjük lelkünket. Testvérek, nagyszülők fókuszában a jövendő ígérete, mosolygása emlékeztet feladatainkra. Gondoskodni. Közben, míg várom a kinyilatkoztatás válaszát, társkeresztelő lelkészkollegám kislánya elém áll szépen, megkér, adjak neki kenyeret, hogy etesse a galambokat. Kérését teljesítve végigkísérem tekintetemmel, ahogy a Mátyás-tér tipegő galambjait kezdi etetni. E kép láttára tudatomban Platón és Arisztotelész hátat fordítottak, sőt Kant is másfelé nézett, és kisebbik fiam gyermekkori kérdése kívánkozott vissza: „Édesapám, ha Isten egyik keze elfárad, ahogyan a Földet tartja, akkor, ugye, megcseréli a másikkal?” És amíg a galambok csipegették ünnepségünk morzsáit, felcsendült lelkemen Jézus biztatása: „Nézzétek az ég madarait. Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe nem gyűjtenek – mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk?” Mt6,27. Megnyugodott szívvel emeltem köszöntésre poharam drága apatársam felé, mert tudom, hogy Isten másik kezében is van helyünk.

Székely Miklós, Kövend