Figyelem! – sokszor hangzott el életünk folyamán ez a felhívás: kezdve gyermekkorunktól, amikor drága szüleink valami jóra akartak rávezetni vagy valami rossztól megóvni. Iskolába menet testi épségünket féltve vagy a padban ülve tanítóink ismereteink tágítása érdekében tették ezt.

Figyelem! – szól a hangosbemondó, hogy segítsen a vágány kiválasztásánál.

Figyelj! – szól hitvestársunk, aki meg akar óvni valamilyen bajtól. Egyetlen igével jó útra irányít.

Figyelem! – adja tudtunkra testünk milliónyi sejtje, ha valami hiba csúszott egészségünk háztartásába.

Figyelem! – gyötör álmatlan éjszakákon lelkiismeretünk, ha átléptük az úgynevezett erkölcsi vonalat.

Figyelem és ráfigyelés. Anekdoták tucatja provokál a kérdés megválaszolására, hogy vajon Isten miért teremtette az embert két füllel és egy szájjal.

Figyelem – én nem akarok, és nem is tudok axiomatikus választ adni erre a kérdésre, de feltételezem, azért, mert mindig ildomosabb meghallgatni türelemmel másokat, és csak azután szólni, véleményt mondani. Vélem ezt azért, mert felesleges, meggondolatlan beszédből lettek és lesznek mindig a nagy bajok. Persze nagyon nehéz eldönteni az egyén számára, hogy mikor kell hallgatni, esetleg elhallgatni valamit vagy állást foglalni, hiszen az egyszeri bírónak is nehéz dolga volt a két székely igazságkeresésének megítélésekor, amikor a verekedés ott kezdődött mindkettőjüknél, hogy „a komám visszaütött”. Ezért kell életünk egyik nagyon fontos összetevőjévé váljon az odafigyelés. Mindenkire. Éber állapotunkban az agyunk kapacitásának legnagyobb részét éppen az érzékszerveink által bejövő milliónyi információ feldolgozása köti le: látunk, hallunk, érzékelünk. Azonban általános tapasztalatunk, hogy bár folyamatosan „hallgatunk”, valahogy ritkán sikerül valóban oda is figyelnünk arra, amit hallunk. Vagy nem szokott veled előfordulni, hogy beszélnek hozzád, s te közben egészen más dolgokon gondolkozol, és kimaradnak mondatok, vagy épp kimarad a lényege annak, amit épp mondtak neked…? Vagy hogy a többiek mesélnek valamiről, ami akkor történt, amikor te is ott voltál, de valahogy nem vetted észre, és lemaradtál róla… Mindannyian vagyunk így, ki néha, ki mindig.

Egyik kedvenc bibliai helyem a prédikátor könyvének felhívása, amely arra figyelmeztet, hogy mindennek rendelt ideje van (Préd 3,1–7). A Biblia eredeti görög nyelvében a „rendelt időnek” van egy elkülönített szava: a kairosz. Ez más, mint az időt általánosan jelző kronosz – a kairosz egy speciális, meghatározott idő, aminek célja van az életünkben. Ami nem csak úgy múlik, hanem ami jelentőségteljes idő! Sőt, a kairosz általában olyan idő, ami nem ismételhető meg. Éppen ez adja a nagy felelősségét annak, hogy a kairosz időket mindig felismerjük és kihasználjuk, vagyis arra használjuk, amire az el lett választva. Mondok rá hétköznapi példát is: ha a vízből a fuldoklót nem mentjük ki idejében, akkor egy megismételhetetlen cselekedetet halasztunk el. Ha nem figyelünk oda, sok-sok alkalommal olyan veszteségeket szenvedhetünk, amiknek nincs pótvizsga-lehetősége. Figyeljünk és hallgassunk meg mindenkit, annál is inkább, mert nem tudjuk, mikor szalasztjuk el az egyszeri kairoszt. Engem nagy szomorúsággal és egyben aggodalom töltött el az idei ENSZ-közgyűlés lefolyása, amelynek az alapokmányában a világbéke megóvása szerepel, de ott most úgy nézett ki, hogy csak beszéltek, de nem hallgattak egymásra. Pedig milyen másképp lehetne, ha ismernék az  apostol intését: „Azért szeretett atyámfiai, legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra” (Jak 1,19).

Székely Miklós, Kövend