Volt egyszer, hol nem volt… így is kezdhetném gondolataimat, de nem azért, mert mese, hanem mert csak volt… Egy csodálatos, meleg szívű öreg néni, az egész falu Rózsa mámija (Rozália), kinek életértékét mások szolgálata fémjelezte. Nem lehetett saját gyermek? Sebaj. Lesz a falu minden gyermekének anyja, nagyanyja, mámikája. És úgy lőn. Kifogyhatatlan volt cukorkás tálkája (akkor még csemege), zamatos téli körtéje a szánkózó gyermekek öröme, anyagi gondokkal küszködő családfők kopogtatására igenlő válasza. Hogy honnan? Magától sokat elvont, másoknak mindent megadott.

A történet szépsége abban rejlik, hogy ez az asszony, habár nem ismerte A kis herceg szerzőjét, még csak a történetet sem, mégis tudta, hogy az ember igazán csak a szívével lát. Ő csak azzal láthatott. Vak volt.

Látását fokozatosan veszítette el egy kezeletlen tályog következményeként, de hatalmas akaraterejének köszönhetően az addig látott világból úgy át tudta menteni a képeket, hogy botja segítségével mindennek tudta helyét, szolgáltatását, rendeltetését. Az övét is. Teaesték védnöke, bibliaórák elmaradhatatlan résztvevője, templomba járók zászlóvivője volt még akkor is, amikor őt már vezetni kellett Isten házába. Honnan táplálkozott? Volt valami kisugárzása, amit áldásnak nevezhetünk, töretlen életigenlése pedig derűs hitéből fakadt. Hetenként látogattam meg utolsó éveiben, de ezen alkalmakkor mindig az én lelkem gazdagodott. Lélektani olvasmányaim rendre kudarcot vallottak, amikor rájöttem, hogy belsőleg olyan leleményesen tiszta látású, hogy az amúgy ködös időt, amikor ő életérzéseiről beszélt, én is sziporkázóan derűsnek láthattam…

Egyik alkalommal kezembe nyomta a szakajtós kosarat, és óramű pontossággal, kezében botjával, lépkedett háza tornácának 6 lépcsőjén, elvezetve engem egészen a pajtáig. Ott fészkéből kivette a 12 csibés kotlót (segítségem nélkül!!!), és azokkal gazdagabbá téve a kosár tartalmát, igy szólt: AJÁNDÉKOM CSALÁDJA SZÁMÁRA. Megindultságomban számat szó nem tudta elhagyni, és szemeim hiába nyitottam tágabbra, mert látásom ködfátyolos lett. Csak körvonalakban tudtam érzékelni az udvarán lévő orgona májusi pompáját. Szívével látta meg tépelődésemet, és mielőtt csodálkozó hálámat kifejezhettem volna, ismét így csukatta be a könyvből tanultakat: Maga is ezt tette volna. Akkor még nem, de ravatala mellett döbbentem rá, hogy illik rá a költői megfogalmazás: „Krisztus járt benne idelent…”

Volt, volt, régen volt… de akárhányszor kendermagos csirkéket, tyúkokat, látok mindig Rózsa mámi emberi nagysága jut eszembe. Azóta már a Fiastyúk valamelyik csillagán dédelgeti kikeltett kiscsibéit, világtalan szemeivel, de Istent meglátó tiszta szívével figyel engem, hogy a tőle kapott szeretettalentumokból hányat tékozoltam el…

Ilyenkor, karácsony előtt, szeretnék a megmaradt talentumokból küldeni mindenkinek. Kívánom, hogy amikor gyermekeitek, unokáitok, ajándékaikat bontogatják, csillogó szemeikbe nézve legyetek nagyon boldogok.

Nem baj, ha a tekintet egy kissé fátyolos lesz…

Székely Miklós, Kövend