Fél füllel hallgatom a kormányválság parlamenti cirkuszát, és émelyeg a gyomrom, amikor az általunk megválasztott közéleti személyiségek szemrebbenés nélkül a haza-megmentőinek, a köz javáért mindent megtevőknek, elkötelezett hazafiaknak hazudják magukat. Úgy használják ezeket a szavakat mintha nekik találták volna ki, sőt ki is sajátítják, birtokukba veszik.

Szavak: magányosan vagy összetettként emberi gondolkozásunk kifejezői és a kapcsolattartás egyik legfontosabb eszközei. Sőt súlyuk is van, ha szavahihető ember mondja őket. Ha nem, akkor nincs valódi jelentőségük, mivel összeillesztésüknek nincs belső indítéka. Külön-külön értelmesek, együtt értelmetlenek. Így fejezik ki az emberi szellem önelletnmondásait: aranyláz, hálapénz, létminimum, istenfélelem, testvérharc, vallásháború és még sok-sok olyan kifejezés, ami mögött nincs valóságtartalom. Összeeszkábált ideológiai sajátosságok bizonyítására kitalált szavak.

De ennek ellenkezőjét is felfedezhetjük, hála Istennek, a jóra való törekvés nyelvben és szavakban való megnyilvánulásaiban, amikor két szó úgy találkozik és forrik egymásba, hogy összeölelkezésük jelentéstartalma is több mint két szó külön-külön. Ezekhez nem kellenek hamis izmusok, önigazoló sallangok: az alapállás, bűnbánat, édesanya, édesapa, lelkiismeret, örökkévalóság, szeretetkapcsolat külön és együtt maradva is megfelelően nyomnak a latban. A ’90-es évek elején a homoródszentmártoni ifjúsági házban egy pedagógiai továbbképzésen vettünk részt, ahol két nagy reményű fiatal lelkész – egyikük mostani püspökünk, másikuk budapesti lelkész, teológiai tanár – József Attila sorairól értekeztek:

„Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis.

Miért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.”

Hogyan lehetne ezt a kettős meghatározást etikailag egyben értelmezni? Nehéz eldönteni, mert olyan gondolatfolyamat ez, amitől meg lehet világosodni, de  keresztre is lehet kerülni vagy belezavarodni. 1936-ban fogalmazta meg a költő, és akkor is már háborút vajúdott a világ. Most annak közepén vagyunk, és harcolunk akarva-akaratlanul. Ráerőltetjük gondolatvilágunkat mindenre és mindenkire, mert jónak hisszük magunkat. Ez az erkölcs örök dilemmája, és ha kérdeznek minket, akkor a jó oldalon állunk, pedig a templomból nem a farizeus hanem a publikánus ment haza üdvözülten.

Valami remény mégis felsejlik Pál apostol megfogalmazásában, miszerint tudjuk a jót, mégis rosszat cselekszünk… Változást pedig nem a könnyű szófordulatokkal érünk el, hanem tekintetünkkel, amikor felismerjük, hogy Isten azzal a szemmel lát, amelyikkel felismerjük Őt. Ezért ne próbáljunk önmagunk mentségére felhozni bármit is, mert a magát gyakran tisztességesnek mondó csak látszatról beszél. Ezt csak Jézus vette komolyan, s habár tudta, hogy „kiterítik”, mégis volt ereje azt kérdezni: „Miért mondasz te engem jónak?” Az ember test-lélek-szellem, és ha ez a három összhangban van, akkor szeretetközösségről (szép szó) beszélünk. Ha nem, akkor olyan következményekkel kell számolni, mint bűn, őrültség, embertelenség. Ezért van, hogy a tisztességtelenséget alá kell támasztani világnézettel eszmékkel, elvekkel és politikával. A tisztesség azonban önmagában áll. Én és az Atya egyek vagyunk. A paradoxon feloldva, hiszen Istennek tetsző cselekedeteinkkel nemcsak súlyt adunk szavainknak, hanem az Atyát igazoljuk önmagunkban.

Székely Miklós, Kövend