Rövid gyermekkorom volt. Húszéves születésnapomat már édesapám sírja mellett töltöttem. Rövid gyermekkora volt édesanyámnak is, aki mindössze két esztendős volt, amikor édesapja visszaadta lelkét teremtőjének. A családon belüli viszonyok ilyenkor megváltoznak. A gyermek igyekszik átvenni az eltávozott szülő szerepkörét, és nagyon hamar felnőtté érik. A gyermek értelmet akar találni a szülő szenvedéseiben.

Mi volt az értelme szüleim szenvedésének? Mi volt az értelme annak a sok megaláztatásnak, megfélemlítésnek, amit a kommunista diktatúra alatt éltek át szüleim és velük együtt a sok (millió) más szülő?

Amióta a Magyar Országgyűlés június 4-ét az összetartozás napjának nevezte el, azóta úgy indulok neki ennek a napnak, hogy ez a törlesztés napja. Le kell rónom hálámat, köszönetemet szüleimnek, nagyszüleimnek, szülőfalumnak és felnevelő városomnak, mindenkinek, aki úgy élte életét, hogy annak gyümölcséből én ma itthon vagyok szülőföldemen, és anyanyelvem még magyar.

Köszönöm, hogy a kobátfalvi papi lak könyvespolcain megtalálhattam Móra Ferenc Kincskereső kisködmönét, Jókai Mór És mégis mozog a földjét, Kemény Zsigmond A rajongók c. regényét, Jósika Miklós Abafiját, Gulácsy Irén Fekete vőlegényekjeit, Móricz Zsigmond Tündérkertjét, Szántó György Esze Tamás talpasait, Makkai Sándor Ördögszekerét, Nyírő József Madéfalvi veszedelmét. Köszönöm, hogy a nyolcvanas évek hosszú téli estéin, amikor a család és még néhány jó ember a faggyúgyertya mellett fosztotta a kukoricát, bontotta a fuszulykát, vágta a rongyot vagy ragasztotta a karácsonyfadíszeket, a János vitéz, a Toldi-trilógia, a Pókainé lett újra és újra felolvasva. Köszönöm, hogy ezeken az estéken közel kerülhettem Horváth Istvánhoz, aki megtanított tornyot rakni, Ady Endréhez, aki megtanított üzenetet mondani egykori iskolámnak, és Balázs Ferenccel bejárhattam a kerek világot.

Köszönöm, hogy a Nyikó mentén 1920 után is énekeltek magyarul, táncoltak és zenéltek, székelykaput állítottak, posztóból ruhát varrtak, és hosszú singeket csattogtattak az osztovátákon. Köszönöm, hogy megtanítottak a perefernumleveleket elolvasni, pocitába menni, Dávid Ferenc-ünnepélyt szervezni és az Isten nevében köszönteni embertársaimat.

Köszönöm, hogy a kobátfalvi és a kolozsvári iskoláimban a pionírnyakkendő és a KISZ-könyv mellé időnként nyilvánosan, máskor titokban, nekem adatott Tompa magányos fenyője, Reményik Kolozsvárra benéző kéklő gyalui havasa és a töretlen reménység, hogy eljön az idő, amikor visszakerülnek a helységnév-táblákra és az utca-táblákra a magyar feliratok, és lesznek újra anyanyelvű iskolák.

Köszönöm, hogy 1920 óta minden kárpát-medencei nemzedéknek volt annyi hite a gondviselésben, hogy túlélje az elszakítottság kegyetlen fájdalmát.

Segítsen a mindenható Isten, hogy az előttünk járó nemzedékek szenvedését életté, megmaradássá tudjuk átváltoztatni.

Székely Kinga Réka, Homoródszentpéter