„Gyakran voltam úton, veszedelemben folyókon, veszedelemben rablók között, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben a tengeren, veszedelemben áltestvérek között, fáradozásban és vesződségben, gyakori virrasztásban, éhezésben és szomjazásban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben. Ezeken kívül még ott van naponkénti zaklattatásom és az összes gyülekezet gondja. Ki erőtlen, hogy vele együtt ne volnék én is erőtlen? Ki botránkozik meg, hogy ne égnék én is? Ha dicsekednem kell, gyengeségeimmel fogok dicsekedni. Az Úr Jézus Istene és Atyja, aki áldott örökké, tudja, hogy nem hazudok.” (2Kor 11,26–31)

 

Van, akit teljesen hidegen hagy június 4-e, hasonlóképpen népünk történelmének alakulása. Találkoztam sok olyan emberrel, aki magyar ugyan, Magyarországon vagy valamelyik elszakadt területen él, de legkisebb dolga is nagyobb annál, hogysem a nemzet sorsáról, a magyar kultúra sorsáról gondolkozzék. Mindig megdöbbenek, amikor ilyen emberekkel találkozok, s hitetlenkedve nézem: hogy lehetséges ez? Hol születik, hogyan nevelkedik az az ember, akit csak az érdekel, hogy jól lakjon és kényelmesen éljen, de hogy milyen nyelvet beszél, milyen énekeket hallgat, milyen zászlót tűz a házára, az már egyáltalán nem érdekli. Szomorúan veszem tudomásul, hogy a szórványban vagy nyugaton olyan magyar szülők vannak, akik a gyermekeikkel nem beszélnek magyarul.

Soha ki nem mondják azt, hogy drága jó Istenem, segíts meg! Vagy ezeket a különlegesen csengő szavakat, mint: anyanyelv, szülőföld, haza, otthon, szabadság, szerelem, soha ki nem mondják. Milyen bűvös varázslat szállt rájuk, hogy önként felejtik el, tagadják meg anyanyelvüket?

Ahogy Pál apostol írja a korinthosziakhoz címzett második levelében, az Úr Jézus Istene és Atyja tudja, hogy nem hazudok. Igen, nekünk, tömbben élő székelyeknek nehéz elhinni, hogy van olyan atyánkfia, akit nem érdekel sem anyanyelve, sem szülőföldje, ugyanakkor hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy sokan közülünk is nem lépnek rá a magyarság megtagadásának az útjára.

De miért olyan nehéz megmaradni magyarnak? Miért olyan nehéz megőrizni anyanyelvünket, történelmünket, kultúránkat?

A mi esetünkben érvényes az az igazság, hogy fogyásunknak okát külső tényezők is befolyásolják. Hisz mi nem mondtunk le szülőföldünkről, nem hagytuk itt ezt a tájat, hanem még mindig itt élünk őseink földjén, és persze nemcsak a dicsőség a miénk, hanem a kín is.

Száznál is több éve ennek a hazavesztésnek. Veszedelemben vagyunk, ahogy Pál apostol írta, mert mindenünket el akarják venni szép szóval avagy erőszakkal, s amit elvettek, nehezen akarják visszaadni. Akármilyen szépen és előkelően fogalmazzuk meg az eltelt száz esztendő magyar történelmét, a lényeg az, hogy közös erővel szétszedték Magyarországot.

Ma azt mondom, hogy a legnagyobb veszteség sohasem az, amit külső erőkifejtéssel vesznek el tőlünk, hanem az az igazi veszteség, ami belülről indul, belső bomlásnak az oka. Ha az azonosságtudatot úgy tekintjük, mint ama bibliabeli kősziklát, akkor így fogalmazhatunk: Nem az a nagy baj, hogy jönnek a vizek, jönnek az árvizek, a megpróbáltatások, hisz minden időkben vannak kényelmes és kényelmetlen életszakaszok, hanem az a baj, amikor jönnek a vizek, és nincs kőszikla, nincs alap, amibe megkapaszkodhatnánk.

A legnagyobb veszteség az önfeladás. S hogy még bonyolultabb legyen, az önfeladásnak is van legalább két jól elkülöníthető formája: önfeladás félelemből, gyengeségből és önfeladás kényelemből.

Pál apostol a gyengeségeivel dicsekszik. Gyenge vagyok, beismeri, hogy – modern kifejezéssel élve – nem áll mindig a helyzet magaslatán. Beismeri, hogy vannak hibái, tévedései.

Ezen a napon mi magunk is beismerhetjük hibáinkat és tévedéseinket. Hisz a jó Isten felelőséggel ruházott fel, és mi nem mindig cselekedtünk felelősségteljesen. Tehettünk volna nemzetmentő dolgokat, és nem tettünk – nem vállaltunk gyermekeket, nem építettünk óvodákat, iskolákat. Nem arra költöttük a pénzünket, ami a jövőt szolgálja, hanem a jelen kényelmét biztosítottuk. Hibáztunk. Keresztényekhez illő dolog beismerni hibáinkat. Feladtuk önmagunkat. Minden nem vállalt gyermek, minden bezárt óvoda és iskola önfeladásunk jele.

Sokszor féltünk is. És volt is, mitől. Sokan börtönben szenvedtek, sokakat megvertek, megaláztak, sokakat kizsákmányoltak, sokakat elűztek – hogy csak a kiemelkedő zsarnoki megnyilvánulásokat említsük.

Földreformnak, földtörvénynek, államosításnak, beszolgáltatásnak, kisajátításnak, kollektivizálásnak nevezték azokat a zsarnoki rendeleteket, amelyek mind azt szolgálták, hogy az erdélyi magyarság elveszítse javait, életterét, jövőjét. Szinte egy évszázadig veszedelemben éltünk, olyan veszedelemben, amelyről Pál apostol vall a korinthoszi levélben.

Életem végéig elkísér az a jelenet, amit 1989 júniusában, iskolai ballagáson éltem át. A kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégiumban, akkori nevén Brassai Sámuel Ipari Líceumban ballagás volt. Előtte való napon kihirdették az iskolában, hogy magyarul énekelni, verset mondani nem lehet, csak románul. A ballagás napján azonban, amikor elindultak a magyar osztályok végzős diákjai, csak felcsendült a Ballag már a véndiák és az Elmegyek, elmegyek. Olyan síri csend honolt az udvaron összepréselődött több száz ember között, mintha csak a falak lennének, amelyek visszhangozzák a magyar éneket. Sokan sírtak, sokan kifutottak, talán féltek. Ez csodálatos élmény volt, a diákság bátorságának jele. (Az már más történet, hogy azoknak az osztályoknak a diákjai szinte kivétel nélkül kimentek Nyugatra 1990-ben.)

A rém-élmény ezután jött. Kiállítottak egy magyar lányt szavalni, aki Ady Endre versét mondta az Üzenet egykori iskolámba címűt, csakhogy románul. Ez itt a vég, gondoltam. Így fojtják belénk a magyar szót, és ha tetszik nekünk, ha nem, románul kell beszélni, álmodni, még Ady Endrét is csak románul kell/lehet mondani.

Az Úr Jézus Istene és Atyja, ahogy Pál apostol fogalmaz, tudja, hogy nem hazudok.

Ma már kevesebb veszedelemtényező van, a zsarnokság ma már enyhébb. Azt remélhetnénk, hogy lesz magyar feltámadás. De mi van ma, kedves testvéreim?

Mi maradt mára belőlünk?

Hadd dicsekedjem én is a gyengeségeinkkel, mint Pál apostol. Legnagyobb gyengeségünk a kényelmünkhöz való ragaszkodás, a kényelem mindenekfelettisége. Ma már nem az élet a legfontosabb jó, hanem a kényelem. És ezért a kényelemért mindent képesek vagyunk feladni, eladni. A mindenbe beleértem önazonosságunkat is.

Pál gyengeségeivel dicsekszik, mert a gyengeség beismerése számára az Isten iránti őszinteség formája. Én gyenge vagyok, Isten erős. Én erőtlen vagyok, Isten erős. De ha hiszek benne, akkor én is erős vagyok. Erőtlenségemben vagyok erős.

Testvéreim, valahogy így látom magunkat is. Erőtlenségünkben vagyunk erősek, mert ebben a kiszolgáltatott állapotban tudjuk meg igazán, hogy a megtartásba vetett hitünk segít megmaradni.

Hit által szabadulunk meg minden veszedelmünkből. Önmagunk elvesztésétől, önmagunk feladásától is csak a hit menthet meg.

Az erdélyi magyarság azért maradt meg a vérzivataros 20. század után is, mert hite megtartotta. Mert voltak templomai, Istennek földi otthonai, amit még a legádázabb ellenség sem merészelt lerombolni. Mert lerombolták, ahol csak lehetett a régi főurak kastélyait, lerombolták az udvarházakat, ledöntötték a szobrokat, de a templomokhoz nem mertek nyúlni. Mert a templom túlmutat a földi hatalmasok erején, mert a templom annak jelképe, hogy az isteni igazságosság túlmutat sokszor e földi élet határain.

A 21. században egy másik térfoglalásnak, veszedelemnek vagyunk tanúi. Harminc évvel ezelőtt még minden erdélyi magyar protestáns templomban magyarul folyt az istentisztelet. De ma már kétnyelvű és bizonyos helyeken csak másnyelvű. A barátságosság, a nyitottság nem gond. A gond az, ha a kétnyelvű istentisztelet lassan átalakul csak másnyelvű istentiszteletté, mert másképp nem értik. Unitárius vonatkozásban említhetném a Nyugati-Kárpátokban híressé vált Verespatakot.

Napjainkban nemcsak a térért, a területért, a régi épületekért kell küzdeni, nemcsak a történelemi tisztán látásért, hanem legfőképpen az anyanyelvért.

A mai napon hát én is erre biztatlak titeket, testvéreim. Őrizzétek az anyanyelvet a hiten keresztül. Minden veszedelmünkből erőt tudunk faragni, ha hiszünk. Ha hisszük azt, hogy a jó Isten minket a Kárpát-medencébe vezérelt, hogy itt hazánk, otthonunk legyen. Ámen.

 

Székely Kinga Réka, Homoródszentpéter