Lélekben Jézussal lépkedek ma, viszem a keresztet vele együtt a Golgotára. Milyen torz vágyak, ártó indulatok, milyen kárörvendő kegyetlenségek ácsolták ezt a keresztet? Nehéz lenne mind felsorolni. Bevégeztetett. Nincs kiút, menekvésre nincs lehetőség. Vállalnom kell az áldozatot. Ki fogok lépni e földi világ korlátai közül megtöretve, szenvedve.
Van-e értelme az életemnek, ha kalitkába zárja azt a szenvedés? Van-e értelme a szenvedésemnek?
Feszítsd meg! Feszítsd meg! – ömlik felém a tömeg üvöltése. Tekintetük gyűlölködő, arcuk szürke a haragtól és a félelemtől. Nem engem gyűlölnek, nem rám haragszanak, nem tőlem félnek. Magukat gyűlölik, gyatra életüket, magukra haragszanak, tehetetlenségükre, önmaguktól félnek, attól, hogy mire képesek, ha elszakad szívükben a lélekkötél, és végtelen messze kerülnek a teremtő Istentől.
Magyarázatokat próbálok találni a nagypénteki történésre. A szenvedést el tudom viselni, ha látom értelmét, ha meg tudom győzni magam arról, hogy az áldozat megéri azt a megvalósuló álmot, aminek reményében beáldozom magam, amiért képes vagyok együtt élni a fájdalommal. De az értelmetlen szenvedést éppúgy megvetem, mint a szenvedést okozót.
Magyarázatot próbálok találni, de csak azt érzem, hogy nagypénteken fáj a lét, nagypénteken fáj embernek lenni.
Istenem, segíts meg! Legalább tudjam elmondani, hogy mi az, ami fáj.
Fáj a szeretet nélküli ember. Durvaságával, gátlástalanságával, önzőségével vasszögeket ver lábfejembe.
Fáj a hit nélküli ember. Közömbösségével, megrekedve az állati ösztönök kielégítésének élvezethajhászásánál vasszögeket ver kézfejembe.
Fáj a remény nélküli ember. Mindent elpusztító akaratlanságával, mindent feladó borúlátásával vasszögeket ver a szívembe.
Ránézek Jézusra. És nem akarok hinni a fülemnek. Ő tényleg azt kéri az irgalmas Istentől, hogy bocsássa meg a tömegnek, a keresztácsolóknak bűnüket, mert azok nem tudják, hogy mit cselekszenek?!
Veszekedni akarok Jézussal, nem tudok egyetérteni vele. Szenvednem kell, és aztán még meg is kell bocsátanom?
A választ a tekintetéből olvasom ki. Igen, létezik ilyen.
A szenvedést okozónak meg tudok bocsátani, ha szeretem őt. De vajon szeretem-e eléggé a hit nélküli, a remény nélküli, a szeretet nélküli embert? Szeretem-e annyira, hogy még azt is elviseljem, hogy szenvedek miattuk? S miközben perlekedek Jézussal, egyre egyértelműbbé válik ez a nagy ellentmondás. Ráébredek arra, hogy én is voltam (s még leszek) hitetlen, reménytelen és szeretet nélküli, de akkor is szeretett Isten, és szerettek szüleim, testvéreim, gyermekeim, híveim, s ha újra elszakad a lélekkötél szívemben, és én újra sok-sok szenvedést fogok okozni nekik, ők akkor is meg fognak bocsátani nekem. Mert szerettek és szeretni fognak engem mindörökké.
Székely Kinga Réka, Homoródszentpéter