Az olvasás az írásba foglalt érzések és gondolatok megértése. Az írás az érzések és gondolatok jelsorba tömörítése. Az írás elődje a rovás volt, rajzszerű jeleket róttak agyag- és kőtáblákra, edényekre. A szóírásból nőtt ki a betűírás. A máig feltárt legrégebbi írás a Gilgames-eposz uruki változata, az i. e. 22. századból. Az európai civilizáció számára csak a 19. században vált ismertté. Mindaddig az ókori görög és római, valamint a bibliai szövegeket tartották a legrégebbi írásos nyelvemlékeknek.

Az ember azért tartotta fontosnak az írást, mert általa megörökíthette a vele vagy a környezetében történteket, továbbá mert üzenetet adhatott át valaki másnak anélkül, hogy az üzenet átadásánál jelen kellene lennie.

Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk: bizony por és hamu vagyunk! Mai helyesírással így írjuk, és ilyen hangzásban olvassuk a legrégebbi magyar nyelvemlék kezdősorát, melynek keletkezése 1192 és 1195 közé tehető. (Halotti beszéd és könyörgés, eredeti szöveg: „Latiatuc feleym ʒumtuchel mic vogmuc. ýſa pur eſ chomuv uogmuc.”Másolás során módosult a szöveg: „Látjátok feleim szümtükhel, mik vogymuk: isa por es homou vogymuk.”)

Az írás és olvasás révén az egymást követő nemzedékek által felgyűjtött tapasztalatok tudássá tisztultak, rendíthetetlen alapot biztosítva az egyén és a világ megismeréséhez. Az olvasás betekintést nyújt más emberek gondolatvilágába, időnként visszavisz a múltba, máskor kiröpít a jövőbe. Az olvasás gondolkodásra serkent, növeli a beleérzés, együttérzés képességét bennünk, műveli képzelőerőnket.

A legrégebbi írásos emlékek vallásos szövegek. Arról szólnak, ami a létezésnek értelmet ad, ami a létezést megmagyarázza, és ami eligazítást ad nemcsak a földi életben, hanem az azutániban is. Az írásban benne van az író lelke. Az őszinte írás lélekkel összeállított jelképsor. Megérinti az olvasó lelkét, láthatatlanul is kapcsolatba kerül vele és a mindenséggel.

Napjainkban, a mozgókép és a rögzített hang örvényében sokszor az áltudomány hódít teret, mintha az írás és az olvasás leáldozóban van az emberiség történetében, mert már mindent megírt, mindent lejegyezett, már mindent megismert az ember. Már minden információ elérhető a világháló segítségével.

Az információ azonban nem egyenlő a tudással. Az információ lehet egy hír, aminek a valóságtartalmát csak alapos utánajárással, tudással lehet megismerni. Az írás és az olvasás soha nem tud fölöslegessé válni az ember számára, ezeket csak a maga kárára tudja helyettesíteni más tevékenységekkel.

A tanult emberekre azt mondjuk, hogy széles látókörűek. Többet tudnak, mint az átlagember, és ez a többlettudásuk tekintéllyel ruházza fel őket. Vannak tanult emberek, és vannak művelt emberek. Az előbbiek tudnak írni és olvasni, és valószínűleg sok adatot képesek memorizálni. A művelt emberek többlete a tanultakkal szemben az, hogy az agyuk mellett a lelkük is képes a körülöttük lévő impulzusokat felfogni. A művelt ember tiszteli mások tudását, mások érzéseit, így a megismerésre való törekvése sem lesz gátlástalan. Az írás és az olvasás képessége szelíd hitre indítja.

Sok tanult ember a népmesében megörökített vadgalambhoz hasonló. A vadgalamb dölyfében és szégyenében azt hazudta, hogy tudja a fészekrakás mesterségét. A szarka nagy jóindulattal fogott neki a vadgalamb oktatásának, de alig haladtak egy cseppet előre a fészkerakásban, a vadgalamb elutasítóan szajkózta minden mozdulatnál, hogy: „túdom, túdom” (csak a hangutánzás miatt használtam hosszú ú betűt.) A szarka egy idő után megelégelte az elutasító nagyképűséget, és abbahagyta az oktatást. A vadgalamb azóta sem tanult meg fészket rakni.

A hitben fogant lelkiség számtalan példáját örökítették meg írásban. Elolvassuk a hitről szóló történeteket, de sorsformáló tapasztalattá csak akkor válnak, ha az írástudók dölyfét le tudjuk vetni, és be merjük ismerni, hogy mindig lesz számunkra ismeretlen tudás. A hitre akkor leszünk nyitottak, amikor be merjük ismerni, hogy az egzakt tudomány és a lélek nehezen behatárolható területei nem zárják ki egymás létezését.

Egy jó keresztény szerintem nem sajnálja a földi időt az írásra és az olvasásra, nem fél a tudományok egzaktságától, és nem retten meg a lélek rejtelmeitől. Csak szeretettel olvas, tanul, hisz, és bízik abban, hogy a mindenható Isten tervében ő is benne van.

Székely Kinga Réka, Homoródszentpéter