A tegnap töltötte nagyfiunk a 18. életévét. Az állami jogszabályok értelmében felnőtté lett. Húsz évvel ezelőtt katonaérettnek nyilvánították volna, s a rendőr hozta volna nekünk a katonai behívót, a sorozás pontos napjával és órájával.
Hálával tettem össze kezemet a tegnap is, hogy fiam nem kell sorozásra menjen.
De ma, október 23-án, az 1956-os magyar forradalom napján újra megértem, hogy egyetlen édesanya sem tudja otthon tartani forradalmár fiát. A pesti srácokat sem lehetett otthon tartani. A fiatal forradalmárok új világ rendjét akarták megalapozni, és ez az akarat elsöpörte minden félelmüket. Középiskolás diákok, egyetemisták, fiatal munkások, fiatal hivatalnokok és értelmiségiek ragadták meg először egymás karját, élő láncként tartva egymást, majd fegyvert ragadtak, miközben már nemcsak az államvédelmet megtestesítő épületekkel néztek farkasszemet, hanem a gépfegyverekkel és a tankokkal is.
Mindig az a nagy kérdés, hogy van-e értelme a forradalomnak. Van-e értelme a feláldozott fiatal életeknek?! Nem volna jobb csendben hallgatni, tűrni, hisz ahogy a régi mondás tartja, a legjobb katona az élő katona?!
A názáreti Jézus megfeszíttetése óta tudjuk, hogy amikor nincs más út a túlélésre, akkor a feláldozás/önfeláldozás az egyetlen lehetőség.
Meg vagyok győződve arról, hogy mindenki, aki a forradalmárok oldalán volt az 1956-os forradalomban, az akkori Magyarországon, és a leszakadt országrészekben, egyetlen járható útként választotta saját élete feláldozását a következő nemzedékek tisztességesebb életéért.
Én ezért a bátorságért, ezért az áldozatért vagyok és leszek hálás mindhalálig az 56-osoknak.
S miközben megköszönni nem tudom – mert nincsenek rá szavak – a szovjet tankokkal is szembeszálló fiatalok szépséges merészségét, hangtalanul zokogok az édesanyákkal és édesapákkal, akik az utcaharcokban szétlőtt gyermekeik testét indultak keresni.
Székely Kinga Réka, Homoródszentpéter