Miért vagyok itt? Máshol kellene lennem. Fájdalmasan dobolt fülembe a felháborodással vegyes kérdés azon a nyári vasárnapon, amikor a templomba belépve csalódottan láttam, hogy csupán kilenc asszony ül a kék templompadokban.

Hát ezért utaztam én egész éjszaka, hát ezért hagytam ott beteg édesanyámat, aki agyvérzés utáni kómás állapotban feküdt már hat hete!? Mint az eltévedt ember, bosszankodva hajtogattam, nem itt kellene lennem. Mint a félrevezetett, a kihasznált ember, dühvel gondoltam Istenemre, miért hajszolsz olyan szolgálatra, ami fölösleges, aminek pont akkora értéke van, mintha meg sem történt volna?! Miért vagyok itt? Nem itt kellene lennem!

A zsoltárnak azon a vasárnapon nem volt ereje. A papi székkel szemközti ablakból bátorítóan sütött be Isten napja. Beültem a fénybe, s becsuktam szememet. Máskor is jól esett belemerülni a fénybe és kiszakítani magamat a korlátok közé zárt világból. Jól esett fény szárnyakat adni magamnak és elrepülni egy olyan lelki tájra, ahol nem fáj semmi. Azon a vasárnapon gyermekkorom szép papilakjának udvarára szálltam, nyár volt ott is, olyan tikkasztó nyár, amikor a tyúkok, a récék, a pulykák befészkelik magukat az udvaron álló almafa alá. Minden élőlény árnyékra vágyik. A pincelakásban berendezett nyári konyhában

édesanyám zöldfuszulykát pucol, a csikókályha szélén füstölög a cigarettája, édesapám újságot olvas, egy-egy részletet hangosan, hogy mind halljuk. Mi, gyermekek, tojásfehérjéből és cukorból habot verünk, hogy a piros ribizlivel összevegyítve meglegyen a napi desszertünk. Semmi sem fáj.

A zsoltár véget ér, én felmegyek a szószékra, imádkozom. Önsanyargató imádság jön ki szívem mélyéről,-elfogadtuk, Istenünk, Tőled a jót, most erősíts meg, hogy a rosszat is tudjuk elfogadni. Elfogadtuk a karácsonyi bölcsőt, segíts elfogadni a nagypénteki keresztet is.

A prédikáció is a szenvedés elfogadásának képességéről szól, az erős hitről, mely nem fél a fájdalomtól, az Isten melletti megmaradásról még akkor is, ha percről percre úgy érezzük, hogy megpróbál, kipróbál az Isten.

Lelkem mélyén a kétségbe esés megtört hangja azt mondta, hogy nem bírom tovább. Nem akarok már hitet tenni a kitartásról, mert nem akarok kitartani. Nem akarok biztatni senkit a fájdalom elviselésére, mert én sem akarom tovább viselni a fájdalmat. Nem akarok már többet reménykedni sem, mert olyan hatalmas erőfeszítés a remény életben tartása.

Az Ámen kimondatott, az áldás kikérettetett, a záró ének akkordjai megszólaltak.

Épp leülni készültem, amikor a templomi harmónium hangjába beleszólt Erzsi néni : Bocsánat, bocsánat, azt akarom mondani, hogy most imádkozzunk. Mi imádkozzunk a lelkésznő édesanyjáért.

Nem kellett lecsuknom a szememet és nem kellett elmerüljek a fényben, hogy olyan lelki tájra érkezzek, ahol nem fáj semmi. Ekkora együttérzés, ilyen erős szeretet mellett minden fájdalmam odalett, sírtam, mint egy kisgyermek, de boldog voltam, mert a kilenc asszony és a kántornő az én édesanyámért imádkozott, az asszonyért, aki négy gyermeket szült és nevelt, az asszonyért aki mindig újra akarta teremteni a világot, hogy a rossz belőle kimaradjon. Az asszonyok ajkáról az én édesanyámért szállt az ég felé az ima, azért az édesanyáért, akit a különböző állami kórházak intenzív osztályai együttes erővel akartak meghalni hagyni. Olyan asszonyok imádkoztak értem, akik tudták, hogy mi a szenvedés. Elveszítették gyermeküket, unokájukat, férjüket, szüleiket, jó barátaikat, olyan koporsók mellett sírtak, melyek által a szeretett személlyel együtt a lelkük fölött is elterült a szemfedő. A hit ereje szinte kézzel fogható volt. A templom megtelt szeretettel. Marcsa néni mondta ki az utolsó Áment, aztán újra megszólalt a harmónium hangja.

Megint megértettem, hogy a lehető legjobb helyén vagyok ennek a világnak. Megint ráébredtem arra, hogy Isten segítsége olyan váratlan, különleges forrásokból buzog elő, mire nem is számítunk. Miért vagyok épp itt? Mert ebben a percben is Isten ajándéka vár rám. Pont rám. Pont itt.

Székely Kinga Réka, Homoródszentpéter