Életünk során több száz élethelyzetben kell megállnunk a helyünket. Sokszor érezzük úgy, hogy ez a helytállás teljesen elvonja másoktól és másokról a figyelmünket. Gyerekkorunkban az óvodába járás volt hihetetlenül nagy feladat és kihívás, majd később az általános iskola. Mind mind olyan helyzetek, amelyekben helyt kell állni. Teljesíteni kell. A középiskola végén pedig a záróvizsga hihetetlenül nagy stresszfaktor és teljesítendő feladat.

Igazából az életünk csak teljesítendő feladatokból áll, ha nem vesszük észre azt a lélekdarabkát, amely betölti az adott helyzetben a lényünket. Amelyen keresztül vizsgáljuk és értelmezzük a világot. Felnőtt életünk egyetemi vizsgák sorozatából áll, vagy a munkahelyeken teljesítendő nehezebbnél nehezebb feladatokból. Mindezt akkor látjuk így, ha nem érezzük, nem érzékeljük magunkban azt a parányi, mindent megváltoztató és mindent átható pillanatnyi lélekdarabkát. Amelyet aztán ott hagyunk, ahol történt velünk valami esemény.

Tele van lélekdarabkáinkkal a szülőfalunk vagy városunk. Az iskola, ahova jártunk, az egyetem, ahol fiatal éveinket eltöltöttük. És ott vannak a lélekdarabkáink azoknak az embereknek a lelkében, akiket szeretünk vagy szerettünk. Ezek nélkül sivár, kopár és élhetetlen a létünk. Nem kell senki tudja azt, hogy hol vagy kinél hagytad lelked egy kisebb vagy nagyobb darabját. Nagyon felemelő és semmihez sem hasonlítható érzés lesz újra találkozni majd vele egyszer, valahol.

Szakács György, gyakorló teológiai hallgató

ODFIE