„Mert ki az közületek, aki tornyot akar építeni, és nem ül le előbb, és nem számítja ki a költséget, hogy telik-e mindenre a befejezésig?” – kérdezi tőlünk Jézus, és a kérdés költői, mert az okos ember nem vállalkozik ekkora feladatra a költségek, az igények, a szükséges eszközök feltérképezése nélkül.
Mennyi mindenre vállalkozunk?
Vállalkozunk apró, mindennapi feladatok elvégzésére. Vállalkozunk a kötelező érvénnyel ránk ruházott dolgokra, de vállalkozunk néha annál többre is: önként, jókedvvel, reménységgel. Vállalkozunk arra, hogy gyermekek, szülők, testvérek, munkatársak, szomszédok, embertársak legyünk. Vállalkozunk arra, hogy Isten gyermekeiként az ő szeretetét éljük meg minél többször és minél teljesebben. Vállalkozunk arra, hogy kitárjuk szívünket a világ felé, hogy világítsunk másoknak, még akkor is, ha ez az életmód nyilvánvalóvá teszi gyengeségeinket, törékenységünket, sebezhetőségünket.
Ma is útnak indulunk. Hajnalban, reggel kilépünk otthonunk védelmező falai közül. Tornyot akarunk építeni. Mosollyal, nyitottsággal, lelkesedéssel, tudatosan megélt odafigyeléssel, embertársaink megértésének a vágyával. És mielőtt elindulunk, Jézusra hallgatva megtorpanunk egy pillanatra, hogy kérdezzük magunktól: telik-e mindenre a befejezésig?
Ebben a kérdésben benne lapulhat a félelem, az aggodalom, a sok kifogás, a kényelem és az élvezetek csábító délibábja, az önzés hamis hívogatása, s mindezekben a kísértés: ma nem lehet, majd talán holnap, vagy holnapután, vagy máskor … akkor, amikor meg lesz minden, ami a torony építéséhez szükséges.
Mégis, ez a megtorpanás lehet imádság is. Egy imádság, amelyben ráébredünk, hogy mennyi minden áll rendelkezésünkre, mennyi jó eszköz és érték rejlik bennünk, hogy elég erőforrás van lelkünkben, hogy reménységgel és lelkesedéssel ma és most nekilássunk a torony építésének. Aki a torony építésének feladatával ma reggel is felébresztett és útnak indít, ő ad elég eszközt, hogy a feladatot teljesítsük, hogy a világ, a közelünkben élő emberek jobbak, boldogabbak legyenek, miután utunkat befejezve, este nyugovóra térünk.
Szabó Előd, Ürmös