Egy-egy nemzetek között játszódó focimeccs időnként olyan, mint egy háború. Minden bizonnyal az emberi lélek mélyén elnyomott, visszaszorított erőszak, identitás-tudat, törzsi ösztönök nyilvánulnak meg a pályán és a pálya körül. Az egyik csapat kék ruhában, szurkolói is kék-fehér zászlókkal, kék ruhákban; a másik csapat és szurkolói piros színben pompáznak; egyesek még bőrükre és hajukra is felfestik a jelt: ők egy helyre tartoznak. Szívre tett kézzel, egy emberként éneklik a himnuszt, egymás között jól ismert rigmusokat kiáltanak, hogy buzdítsák övéiket, és sokszor azért, hogy megijesszék ellenfeleiket, tiszteletet és félelmet ébresszenek bennük.

Pattog a labda, néha tudatos, begyakorolt mozdulatsorok nyomán, máskor a szerencse sodorja ide vagy oda. Ami a kék tábornak jó, bíztató, reményt keltő, diadalmas, az a pirosnak rossz, csalódás, kiábrándító, aggasztó. Mindkettő győzni akar, s el nem lehet képzelni azt a forgatókönyvet, ami mindkét felet egyformán boldoggá teheti.

És egy pillanat alatt minden megváltozik. Egy piros ruhás játékos a földre csuklik, tagjai megmerevednek. Egy pillanat alatt világossá válik mindenki számára, hogy nagy a baj, hogy élet és halál között kifeszített kötélen táncol, s bármerre billenhet. És a felismerés mindent átalakít: nincs már két tábor, csak egy, az életért küzdők és imádkozók tábora. Ezrek a lelátón, százezrek a képernyő előtt már nem kéket vagy pirosat, nem a másik legyőzését feltételező győzelmet lát, hanem embert, sorstársat, testvért. Egy szempillantás alatt az ősi, törzsi ösztönök harci kedvét a tudatos és együttérző emberség váltja. Csigalassúsággal vánszorognak a percek, s miközben egyre rosszabbnak tűnik a helyzet, annál erősebb az emberi lélekben az éhség a jó hírre.

És ezúttal jó a hír: társak lélekjelenléte, orvosok hidegvére és tudása, szerencse, ezrek imádsága – ki tudja ezek közül melyik, tán mindegyik, de győz az élet.

A játék tovább folyik. Győznek a kékek, de ők sem a győzelemnek örülnek, a pirosak sem a vereséget fájlalják. Ami hihetetlennek tűnt az elején, bekövetkezett: mindenki győzött, mindenki örült.

Bennünk is sokszor a táborokba, homályos keretek között verbuvált csapatokba sorol az ősi ösztön. Néha nincs ennek sem nagyobb értelme, minthogy kékek vagyunk vagy pirosak. Élni-halni tudunk a szentnek vélt ügyért, bajtársak és ellenségek álomképe kísért.

Pedig testvérek vagyunk. Az élet válságos pillanatai megtanítanak arra, hogy a játékot és a valóságot külön tudjuk választani, mindkettőt helyére tudjuk életünkben tenni. Ráébresztenek arra, hogy a mindennapok nyugalmi helyzetében is jó lenne úgy élni, egymásra úgy tekinteni, mint akik játszótársak és testvérek vagyunk.

Szabó Előd, Ürmös