Boldogságot kereső és Istenben bízó emberként néha elgondolkozom azon, hogy vajon boldog-e az Isten.
Első hallásra hajlamosak lennénk könnyelműen rávágni a természetesnek tűnő igenlő választ. Engedjünk azonban a csábításnak és egy lépcsőfokkal menjünk mélyebbre, amikor erre a kérdésre a választ keressük.
Vajon boldog-e az Isten, ha rátekint a világra? Ha a tökéletesnek teremtett világot, benne az embert, az emberiséget látja, vajon az a végtelen nyugalom és boldogság tölti el lelkét, ami minket, embereket megérint, ha a tenger, az óceán vagy a csillagos ég végtelenségét és szépségét megpillantjuk? Boldog-e Isten, ha szenvedő gyermekek millióit látja, s mellettük látja azokat, akik nem veszik észre, teszik magukat, hogy nem veszik észre a szenvedést? Boldog-e Isten, amikor a templomba járó ember hétköznap levetkőzi magáról az áhítatosság, a szeretet, a jóság álarcát, és alatta a gyűlölet torz tekintete vigyorog sötéten a világra? Boldog-e, amikor az értelem tehetségével megáldott tudósok nem gyógyszerek előteremtésén dolgoznak, hanem gyilkos fegyvereket készítenek, hogy a lelkiismeret nélküli hatalom kezére adja azokat? Boldog-e Isten, amikor tíz megajándékozott, meggyógyított, megáldott ember közül alig akad egy is, aki hálát mondana, aki hálát érezne lelkében?
Vajon az én életem okot ad-e Istennek arra, hogy boldog legyen? Van-e életemben sötétség, árnyék, ami felhőssé teszi Isten, az én alkotóm és gondviselőm, boldogságát?
Bár a kérdések szükségesek és fájdalmasak, mégis Istent csak boldognak tudom elképzelni. Boldogságának egyetlen magyarázata, hogy szeretetén keresztül mindig bízik, remél, sőt biztos benne, hogy eljön a pillanat, amikor a felhők eltűnnek és a tökéletesség fénye zavartalanul fog ragyogni. Nem jegyzi fel a rosszat a bosszúállás és szemrehányás fekete füzetébe, hanem elengedi a tartozást, megbocsátja a bűnt, visszafogadja az eltévedettet, esélyt ad az újrakezdésre, bizalmat sugároz felénk.
Követhetjük-e mi is a boldogság isteni receptjét?
Szabó Előd, Ürmös