A Vatikán egyik leghíresebb látványossága a Sixtus kápolna mennyezetén megcsodálható festmény, mely Michelangelo műve. A Teremtés könyvéből merített kilenc jelenet egyikén Ádám, az ember és alkotója, az Isten egymás felé nyújtják kezüket. Mutatóujjuk már-már összeér, és a mű előtt gyönyörködő emberre van bízva, hogy eldöntse: már összeért a megörökített pillanat előtt, vagy össze fog érni utána, vagy az a kis távolság leküzdhetetlen, örökké megmarad ember és Isten között.
Ünnepre készülünk. Virágvasárnap, húsvét. Úgy kellene készülni, hogy az ünnep sok apró mozzanata között megtapasztaljuk azt az érzést, hogy közel van az Isten, talán az érintés is megvalósulhat, amely megtisztít és sok próbára elegendő erővel ruház fel.
De ha van időm végig gondolni a tegnapomat, ha hagyok magamnak egy szempillantásnyi időt, vagy akár három percet, ha megengedem magamnak a tiszta imádságos csend perceinek fényűzését, akkor rádöbbenek: Ádám-ujjam tegnap is közel volt az Alkotó ujjához, talán meg is érintette.
Lehet, hogy nem számítottam rá, s ezért észre sem vettem.
Lehet, hogy csak annyit éreztem: milyen jó a másik emberrel, más emberekkel együtt lenni, dolgozni, mosolyogni, aggódni, tervezni és remélni.
Lehet, hogy amikor olyan közel volt hozzám Ő, meg sem tudtam szólalni a meglepetéstől s a félelemtől, hogy nem vagyok végtelenségéhez, tökéletes fényéhez méltó.
Lehet, hogy pont akkor toppant be életembe, amikor a költővel együtt éppen azt kérdeztem: „Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis.” S közelsége választ adott a kérdésre: éppen ennek a lehetetlennek tűnő érintésnek a csodája, varázsa adja értelmét a tisztességes életnek.
Készüljünk az ünnepre, szoktassuk magunkat a rendszeres, imádságos csendhez, s szoktassuk magunkat Isten közelségének gondolatához, hogy tudjunk ennek a csodának örvendeni, benne gyönyörködni.