Fáj a lelkem! Ma erre ébredtem. Tisztán és világosan belém hasított a fájdalom. Valahol valami sebzi, s nem jövök rá, hogy mi lehet az. Külsőség? Egy megjegyzés? Egy váratlan probléma felbukkanása? Hiányérzet? Évente egyszer elönt a keserűség, a fájdalom. Csak később tudom meg, hogy a kiváltó oknak általában köze sincs a valósághoz.

Most valahogy nem vágyom arra, hogy ennyire fanyar gombócnak érezzem magam. Az utcán mégis lehajtott fejjel járok, elbújnék, pedig csodásan csillan meg a napfény a havas tájon, és egyetlen panasz sem hagyhatná el ajkamat. Mindenem megvan, amire ember csak vágyhat! Család, társ, akik persze nem tökéletesek, de feltétel nélküli szeretetet érzek irántuk. Hivatás, ami enged repülni, én mégis érzem a határait. Barátok, akik a lelkem közepében vannak, mégis a távolság néha elválaszt tőlük. Otthon, ami az ízlésemet tükrözi, mégsem jó egész nap benne lenni. Mondják, hogy az év kezdete az elvárásokat magasra emeli, és az ettől való félelmünk az, amitől nehéz beindítani az évet. Megannyi önsegítés, magánkonzultáció, újabb cél megtervezése, kihívás elfogadása, mégis egy helyben állok. Mintha várnék a boldogság megérkezésére, a jelre, amely elrepít valahová, vagy éppen helyrehoz bennem valamit, ami elromlott. Szkeptikusan tekintek a létre és értelmére egyaránt, közben belül üvöltök a szünetért, a megoldásért, valamiért. Lehet, megdöbbensz őszinteségemen, talán te is ugyanezt érzed. Érezheted, hiszen mindannyian küzdünk a mában, a holnapban, a tegnapban. Ünnepen sírunk, a hétköznapokon nevetünk.

Be kell vallanom, a lélekfájdalmon nekem csak egy gyógyszer segít. Az Isten jelenléte. Azt is be kell vallanom töredelmesen, hogy egy ideje nem érzem magam mellett. Ez nem az ő hibája… az enyém… előreszaladtam és jól elrejtőztem, mert nem akartam, hogy lássa kínlódásomat. A szebbik arcomat és énemet akarom megmutatni neki. A vidámat, az alázatosat, a boldogat, az örömmel jövőbe tekintőt. Ezt a görcsöset nem jó, ha látja…mit gondol majd rólam? Azért belül mégis nevetek és te is gúnyolódhatsz… a társadalom is teheti, mert nem rejtőzhetünk el előle. Sem én, sem te. Valójában ki kellene mondani neki a belső keserűségünket és elhinni, nem baj, ha nem vagy tökéletes. Valójában szeretni kellene ezt a csöppnyi földi létet és nem hadakozni magunkkal és másokkal. Valójában lépni kellene egyszerre egyet, aztán az magával hozza a másodikat és a következőt…valójában elő kellene bújni és újra engedni, hogy meglásson az Isten, mert nála van elsősegélynyújtó láda, abban pedig ragtapasz, gyógyító kenőcsök, szeretet, elfogadás, megértés…

Talán ma ebből a fájdalomból kovácsolok erőt az első lépés megtételére, de az is lehet, hogy holnap. Ma még csak hozzászokom a gondolathoz. Érzem, hogy nem siettet, csak biztat, és azt mondja, megvár.

Szabó Csengele, Hódmezővásárhely-Szeged