Képzeld, ma észrevettem, hogy korona után is van élet, csak kevésbé király, mint képzeltük. Fanyar humorral kémlelem az ember fáradt, elcsigázott arcát, sietős lépteit, szélmalomharcát az idővel…  Be kell vallanom, nekem sincs ínyemre a rohanás, de mindketten erre vártunk, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba. Persze most egyikünknek sem tetszik… De az elégedetlenségek mellett egyezzünk meg abban, hogy a világ csivitelő hangjára ébredni nagy kiváltság. Nézni, ahogyan kinyílik szemünk előtt az összes lehetőség, és elvarázsol hangjaival, illatával, fényeivel. Mikor ebben a varázsban vagyok, hirtelen elillan minden gond, és kisimulnak a ráncok… Nekem ez a terápia, de lehet, nem tudnék ma olyat mondani, ajánlani, tervezni, amivel egyet tudsz érteni. Így inkább megkérdezem: mi a baj? Miért kell mindig csak a hibát keresni? Miért nem tudsz fürdeni az újjászületés reményében?

Alkotni születtünk a világra, egy Mester lehelt életet a testedbe, amely teljesen egyedi. Válogatott a legszebb tulajdonságokból, hogy bearanyozd teremtett világát. Adott egynéhány idegesítő szokást, nehézséget, de talán csak azért, hogy ne szállj el magadtól, s két lábbal állhass a földön. Felelősséggel tartozol az ajándékodért, te mégis elkótyavetyéled. Azt mondod, azért, mert félsz? Mégis mitől, ha az Isten áll melletted? Mekkora hadseregre van még szükséged ahhoz, hogy az igazadat bizonygasd? Méretes külsőségekre áldozol, miközben a belső fontosságáról papolsz… A szó és a cselekedet nem egyezik. Vitatkozni akarsz, látom, ahogyan forgatod a szemed, és milliónyi érvet felhozol ellenem és a világ ellen. Mi haszna van a szájkaraténak, ha közben éhezők vannak körülöttünk, hontalanok és kisemmizettek, reményvesztettek és még több kétkedő?

A napokban eszembe jutott gyermekkorom egyik kedvenc emléke, amikor patakra mentem szőnyeget mosni. Alszegnek, Előszegnek, Felszegnek megvoltak a maga helyei erre a tevékenységre, a mienk volt a kedvencem. Nem csüggesztett a nehéz munka… a nagyanyám főzte szappanal, nehéz kefével, egy kispaddal felpakolva húztam szekérkémet a köves úton. Jó volt a hűsítő vízben térdig állni, s hallgatni az asszonyok beszédét, játszani és versenyezni a kortársakkal a munkában. Ma is tudok tanulságot meríteni az emlékből. Hiszen mindenkinek megvolt a maga baja akkor is, család szétesése, gyermekek rossz irányba fordulása, kevés pénz, sok baj állattal, földdel, nehéz természetű anyós, szomszéd vagy csak a kilátástalanság. A nap végére azonban mindenki patyolatra súrolta a szőnyegeit, s vele együtt kicsit a lelkét is. Ma már csak a madárcsicsergésben fürdetem a lelkem, s reménykedem, hogy ad a jó Isten még boldog napokat, amikor rájövök: a jelenben a lényeg, a jövőben a reménység, a múltban a tudás, lelkemben az erő. Dolgozzunk együtt azon, hogy tisztára súroljuk a lelkünket, és ne azokat érveket sorakoztassuk fel, amelyek akadályt képezhetnek a lehetséges megvalósításnak. Tudom, hogy hiszel valamiben, mert a lelked mélyén csak a jóra vágysz. Kérlek, mosd le a sallangot, fürdőzz meg a világban, és kezdd el cselekedni a jót… A többi meg jön az isteni gondviselésből.

Szabó Csengele, Hódmezővásárhely-Szeged