Vannak életünknek olyan időszakai, amikor a szó nem elég. Amikor a cselekedet hozza meg az oly rég várt megnyugvást. Van amikor a hangzatos ígéretekkel, bizonygatásokkal már telepakoltuk a padlást, de nem jutottunk előrébb. És akkor jön el a pont, amikor az emberfia vagy lánya kezébe veszi a gyeplőt. Hiába mondták neki ezerszer, hogy segítenek, nem lesz egyedül, szüksége van a mozdulatra. Azonban a mozdulatig megszámlálhatatlan mennyiségű aggodalom nehezedik a vállakra, a gondolatok megtelnek kétségbeeséssel, önértékelési gondokkal és a pakliban megbújó sikertelenség lehetőségével.

Tudom, hogy mosolyogsz, mert ismered az érzést. Az is lehet, hogy már többször benneragadtál és az életmentő mozdulat elmaradt, visszacsúsztál, mint a biztos semmi függője, és a félhomályból szemléled továbbra is azokat, akik megtették az első lépést. Kicsit örülsz, ha megbicsaklik a lábuk, mondván „lám-lám, nem is kellett volna elindulni…”, aztán az egyre biztosabb lépteket már irigyléssel szemléled. Mered és nem is gondolni, hogy neked is esélyed van arra, hogy a sorsodat a kezedbe vedd. Mert bármilyen hihetetlen a Te életed! A Te döntésed! A Te utad! Mit számít a gúnyolódó nevetés, a káröröm, a féltékenység, az irigység?

Ma reggel egy kisleányt figyeltem, ahogy felfedezte a hangját. Körbesikongatott minden egyes játékot, édesanyját, testvérét, és várta a reakciót. Olyan felhőtlenül boldog volt, hogy felfedezett önmagában valamit. Eszembe jutott, hogy én már lassan 31 éve hallom a saját hangomat, és hallom a tiedet, a közelieket és a messzieket egyaránt. A hangokkal kifejezett gondolatokkal van, amikor egyetértek, máskor nem. Van, amikor boldoggá tesznek, néha meg elszomorítanak. De van bennem egy gát, s bár már sokszor hallottam mégsem értettem. Mert van, amikor a szó nem elég a gondolat kifejezéséhez. Van, amikor tetté kell alakítani, és úgy jöhet csak a világra. Van, amikor hátat kell fordítani mindennek és felrobbantani azt a gátat, szeme közé nevetni a visszahúzóknak és azt mondani, akkor is megpróbálom, mert nem akarok életem végéig azzal a lelkiismeretre nehezedő mázsás súllyal járni, hogy gyáva voltam. Gyáván menekültem a felelősség, az újítás, a növekedés elől, mert könnyebb volt arctalanul megjegyzéseket tenni, mint az élen járni a siker és a sikertelenségek tanulságával a batyunkban. Annyira emberek vagyunk, hogy néha elnevetem magamat az egyszerűségünkön. Generációk hosszú sora plántálta belénk a megelégedés gondolatát. Mi lenne, ha átírnánk a jövőnket? Becsüljük meg a kicsit, de törekedjünk a jobbra.  Hívjuk életre a fejlődést, a változást! Fedezzük fel, hogy a hangokon, túl vannak még eszközök a megvalósításra. Ne féljünk a mozdulattól, közben megérkezik a bátorság is segítségként. Merjünk hinni abban, hogy erre születtünk: tenni, gyarapítani, teremteni. Hívjuk életre a csodát először szóval, aztán tettel, de végig szeretettel! Úgy ahogyan bennünket is életre hívott a mi gondviselő Istenünk. Aki most is ott van… a szavakon túl!

 

Szabó Csengele, Hódmezővásárhely-Szeged