Ünnepek körforgásaiban éljük életünket. Vallásunk örök ünnepei fémjelzik az utat, családi életünk eseményei, ünnepei foglalják keretbe boldogságunkat és kesergéseinket. Boldoggá vagy keserűvé teszi mindennapjainkat az élet gondolata, s mindannyian igyekszünk megküzdeni a szélmalmainkkal. Akarunk jobbak lenni. Igyekszünk nagyobbak lenni, mint elődeink. Büszkének lenni gyermekeinkre, unokáinkra, társunkra, vágyálmokat kergetni és békésnek lenni…

Mondd drága szülőm, testvérem, társam, gyermekem, barátom a vagyon, melyet magamnak és nektek gyüjtök kifizeti majd az elszalasztott időt. Lesz és van célja annak, hogy egymás mellett élve vonalat húzok az enyém és a tied között? Visszapörgethetem majd az idő kerekét, ha a gondolataimba és problémáimba merülve elszalasztom a kicsinek tűnő, de lényeges pillanatokat? Letehetem valahol a terhet melyet cipelni nem akarok, melyet mások raktak a vállaimra? Mondhatom azt, hogy ez én vagyok és nem róttok meg érte? Lehetek az, aki vagyok csak úgy, bűntelenül? Kizárhatom a bántó és sértő megjegyzéseket, melyeknek semmi köze hozzám? Abbahagyhatom a menekülést és elkezdhetem a felfedezést?

Nap mint nap találkozok emberekkel, akik nem mernek önmaguk lenni. Akik más elvárásainak, álmainak igyekszenek megfelelni és közben belebuknak a próbálkozásba. Akik olyan életet élnek mely idegen tőlük. Akik olyan kérdésekre keresik a választ melyek nem érdeklik őket. Életek napjai teltek és telnek el a mások szolgálatában, s nem marad idő… mert félelemmel tölt el saját céljaink felfedézése… Telnek múlnak az esztendők és időnket helytelenül használva átsuhanunk az életen. Aki bátor lép és cselekszik, őket csodálattal vegyes irigykedéssel szemléljük s titkon mi magunk is kiállnánk önmagunkért. Talán a világ hibás mindazért, hogy lélekben félszegek lettünk? Talán a társadalmi elvárások kövelik meg tőlünk, hogy egy fél centire se lógjunk ki a többiek közül? Talán nem vagyunk elég okosak, ügyesek, fürgék, fondorlatosak, mint amilyenek szeretnénk… de ha nem próbáljuk meg?

Hogyan lehet tovább éltetni mindazt, ami meghalt, avagy haldoklik? Hogyan lehet az ember mindig megújuló, ha nincs, akinek, nincs amiért? Van-e kiút a sötétből, a félelemből, a magányból? S ha lehetséges szembemenni a lehetetlennel melyek az eszközök? Aztán rájöttem egy csendes órában, hogy a válasz olyan kézenfekvő, olyan tiszta és egyszerű… HITTEL! Azzal a hittel, ami minden bennünk lejátszódó nehézségen, drámán átsegít. Ami a bizonytalanságban is bizonyos. Ami az ingoványost szilárddá varázsolja. Ami felállít, ha a térdünk összerogyott. Ami felemel, ha mélybe zuhantunk, ami megtalál, ha elvesztünk, ami feltámaszt, ha kicsit meghalnánk…

 

Szabó Csengele, Hódmezővásárhely-Szeged