A tűleveleitől megvált karácsonyfa pattog a kályhában. A díszek a dobozba kerültek egy újabb évig, csak az egér nézegeti olykor, és karácsonyt álmodva belerág egyesekbe. Eszembe jut a közmondás, hogy szegény, mint a templom egere, de díszeket rágni legalább kiváltság.

Becsomagoltuk, elcsomagoltuk a karácsony gömbjeivel egyszerre az elmúlt esztendőt is, s most teljes erővel, hittel, már amennyi megmaradt, vonszoljuk neki magunkat a 2022-es esztendőnek. Csak egészségünk, ép eszünk megmaradjon s két kezünk ereje. Nem szeretem az újat, mert mindig meg kell szoknom. Csak nézem, nézegetem, aztán az is újból megszokott lesz, ismerősen megszokott. Lassan hozzánk nő, elfogadjuk egymást, mint a díszrágó templom egerét. Nem terveztem világmegváltó dolgokat idénre sem. Nem tettem fogadalmat, hogy ekkor vagy akkor, hipp-hopp, itt vagy ott leszek. Csak teszem a dolgom, hitem, legjobb tudásom és szívem teljes szeretetével és összes erőm megfeszítésével. Pompa, dísz nélküli, kivilágítatlan hétköznapok jönnek, tudom. Ezekből több van. Ezeket a napokat odaadott éltünkkel kell, hogy feldíszítsük, megvilágítsuk.

Már a hálaadás ünnepére elővettem az egyházközség kis és nagy vékáját, az idők változása végett, és azokra, csak azokra tudok összpontosítani hónapok óta. Valaki összezavarta a kirakósokat, s most összehúzott homlokom alatt keresem, kutatom a holnap megoldását. Ébreszt a harsány valóság, dörömböl a szükség vékáink szúette falán. Magot kell vetni, hogy aratáskor feltöltsük a templom piacára kiállított vékáinkat, jelképesen legalább. Gyümölcsfát kell ültetni, hogy majd egyszer teremjen. Szőnyeget kell szőni magunk ruhájából új álmokért álmatlan éjszakákon. Most azonnal neki kell esni a szövőszéknek. Csattogása hadd űzze el az árnyakat. És ez még nem elég, nem elég. Élhetővé, de legalább elviselhetővé kell tenni a mával a holnapot.

Szabó Adél Júlia

Kálnok-Sepsibodok