A reggeli fény besüt az ablakon, mintha minden rendben volna, úgy borítja be meleg fényével a konyha asztalt, és engem. Most nem írok le mindent, mi átsuhan elmémen, azt sem, ami bent ragadt már egy ideje lelkemben. Előttem terítkezik az asztalon nagyanyám szőttes fehér abrosza. Nem eszünk rajta, csak velünk van örökké, mint az úrvacsorai szép fehér terítő, mely ünnepről-ünnepre, hétköznapokon át vár a sárgulásig, a szétfoszlásig. Nézem ezt az abroszt. Mennyi szépség, mennyi odaadás, áldozat, hit, türelem, munka van benne rejtve. Hiba semmi. Szerintem nem gondolta akkor, amikor szőtte, hogy valaha valakinek az életében ekkora nagy szerepe és fontossága lesz majd az ő abroszainak. A minap halottasok jöttek. Arra lettem figyelmes, hogy az árván maradt lány simogatja fehér abroszom. Kapaszkodik a szélébe. Aztán ismét átsuhan a szívemen a háború dermesztő gondolata. Amikor nagyapámat besorozták leventekatonának, dédanyám egy ilyen szőttes abroszkába csomagolt háborúba menő fiának. Hat évig volt oda, de ez a szőttes abrosz, mit dédanyám csomagolt a könnyei, imái között gyermekének, mindvégig vele volt. Nagyapám kabátja belső zsebében tartotta mindig, közel a szívéhez. Ez az abrosz volt mindene mi erőt adhatott a puskaropogástól hangos lövészárkokban, majd az orosz fogságban. Ima volt, béke, forró szeretet, anya, otthon, még a rá való gondolat is, még a tapintása is menedék tudott lenni. A fogságból is hazatért dédanyám és mindannyiunk örömére, és hozta magával az abroszt, ami már csak egy ócska rongynak tűnt, de abrosz volt. Igazi szőttes volt az. Szeretetből, hitből, imádságból volt az összeszőve tudom. Újra bámulom az abroszom és látom bele szőve az örömet és a bánatot, a harcot és az újrakezdést, a hitet és a türelmet. Látom a múltat összehorgolva a jelennel. Látom benne az imádságot, a csendet, a hűséget. Látom a csendes visszafojtott fájást és aztán a megbékélést. Szeretném ezzel az abrosszal ma betakarni, elcsendesíteni, böjti csendre inteni a világot, de nem lehet. Imádkozom, hát én is nagyanyám fehér abroszába kapaszkodva.

 

Szabó Adél Júlia

Kálnok-Sepsibodok