Lobog az adventi láng. A láng fénye csalogat, aztán elkap és magával ragad. Visszavisz a gyermekkor varázslatos csendjébe. A kiegyensúlyozott mindennapokba, amikor minden egyes nap egy varázslat volt. Állig érő hólabirintusban keringtünk, de mindig megtaláltuk a kiutat. Forrón ittuk a teát és nem égetett. A szomorúság mindig elkerült. Nevettünk az élet dolgain. Belefeküdtünk és egész lelkünkkel elterültünk a tiszta fehér hóban, hogy nyomot hagyjunk magunk után, hogy megörökítsük gyermekkorunk fehér angyalát. És repültünk a földön fekve. Beleszédültünk a hózuhatag fehér táncába. Nevettünk és nevettünk, mert olyan jó és tiszta érzés volt akkor gyermeknek lenni. Olyan jó érzés volt magunkhoz ölelni a várakozás telét. Olyan jó érzés volt bizton tudni, hogy beteljesedik a várakozásunk.
Lobog az adventi láng. Ma is csalogat a fény, emeli nehézkes lelkemet. Ma már nem sétálok az állig érő hólabirintusban. A forró tea eléget. A szomorúság gyakran nálam ragad. És nem tudok nevetni az élet dolgain. De egyvalami még megmaradt tovatűnt gyermekkorom zimankós emlékeiből. Egy valamit még mindig akarok és szeretek. Nyomot hagyni. Egész lelkemmel elterülni a tiszta fehér hóban. Ha földön fekve is, de összekapcsolódni akarok az éggel. Ha repülni nem is tudok már, de fölfele zuhanni akarok. És mindig tudom, hiszem, hogy várakozásom beteljesedik.
Szabó Adél Júlia, Kálnok-Sepsibodok