Nézem a fiam, ahogyan önfeledten játszik, csakis azt, amit ő akar. Parancsszóra nem megy semmi. Csodálom az egyéniségét, ahogyan vélekedik a világról és benne mindenről és mindenkiről. Bár nagyon jól tudja, hogy mi illő és mi nem, mert mi felnőttek gondosan szabjuk a határt, mégis kifejezésre juttatja érzésit. Nem szeretem ezt az ételt, mert undorító. Nem köszönök ennek a néninek, mert azt mondta rám a minap, hogy milyen jó kövér ez a gyerek. Nem játszom Bercivel soha, mert ő büdös, mert gonosz, mert hazug. És sosem fogy ki a válaszokból. Szeretnék én is ilyen őszinte felnőtt lenni, ki szűrő nélkül fogalmazza meg véleményét, nem gondolkodva a válaszokon. Bár megtehetném, hogy többé sosem barátkozom azokkal, kik sosem voltak a barátaim, de valamilyen oknál fogva el kell, hogy viseljük olykor egymás kényelmetlen társaságát. Bár megtehetném, hogy mostantól még a helyet is elkerülöm, ahol bűzlik a hamisság, az irigység, a gátlástalanság. Bár vissza tudnék a bántásra bántással felelni, mint a gyermek. Bár megtehetném, hogy fittyet hányok az összes parancsszóra. De más ez a felnőtt világ. Mi nem mondunk ki rögtön mindent. Bent tartjuk. Forgatjuk, rágjuk, emésztgetjük fejfájásig. Alaposan megindokoljuk magunkban, sőt, akár mentesítjük is, ha kell, az ellenünk vétkezőt: tudatlan, éretlen, meggondolatlan, ostoba. Meg kell bocsájtani mindig mindenkor, ezerszer is, mondjuk a gyermekünknek, és mondjuk magunknak titkon. Nem, nem. Akkor sem, úgy sem. Soha sem. Kiabálja kifulladásig a gyermek. S be kell látnunk, neki van igaza. Szeretnék ilyen őszinte felnőtt lenni. Szeretném naponta kimondani igazi érzéseimet. Igen zavar. Nem érek rá. Nekem is van egy éltem. Dolgom van. Nem érdekel. Nekem ez nem jó, nem felel, meg nem szeretem. Nekem ez nem kell. Nem csinálom. Nem, nem és nem. Ó de más ez a felnőtt világ. Mi nem mondunk ki rögtön mindent. Bent tartjuk. Forgatjuk, rágjuk, emésztjük fejfájásig.

 

 

Szabó Adél Júlia,

Kálnok- Sepsibodok