Hasad az ugar. Feltárul a fekete föld, az eke alatt. Ki tudja hány esztendeje pihen már, várva és vágyakozva, hogy egyszer majd valaki hasznosnak találja. Mennyit álmodott már arról, hogy nemcsak átjárnak rajta, ösvényt vernek virágba borult selymén, nemcsak leszedik róla, elveszik tőle legszebb virágait, hanem megbecsülve fölé hajolnak, és álmodnak vele. Évszázadok teltek el, míg a csendbe burkolózva vágyott ott mélyen. Tavasszal és ősszel megdobbant a szíve a reménytől. Most törnek fel. Mostantól leszek ugarból nemes szántóföld.
De csak a remény volt az övé. Egyszer majd valaki észrevesz engem is. Egyszer majd valaki meglátja bennem a csodát, az ígéretet, a reményt és talán én leszek a jövő. Évszázadok jöttek és suhantak felette. Gazdák adták és cserélték őt. Kicsi ugar, kertvég, átjáró volt hosszú ideig. És ő tűrte, hogy idegen láb tapossa. Tűrte a mellőzést, a lenézést, a lekicsinylést, de mindvégig ott legmélyen, ott legbelül hitt, nagyon hitt.
És egy napon egy nő jelent meg. Idegen. Megállva sima gyepjén megérezte a föld lelkét. Millió mezei virágja naponta csábította puha selymében sétálni. Csendje betakarta, megvigasztalta, illata bódította. Ez a nő látta meg benne a tisztát. Az ugar alatt a reményt és a jövőt. Hasad az ugar. Az apró virágok és selymes füvek úgy dőlnek rá, mint sírhalomra az emlékezés virágai. Az asszony meghajlik a fekete feltört élet előtt, meleg tenyerébe veszi és könnye arcáról reá csorog. Ne félj, nem leszel többé ugar. Ne félj, nem tapos többé idegen láb. Ne félj, nem vernek többé ösvényt rajtad. Enyém vagy.
Szabó Adél Júlia, Kálnok