(Az összes előttem járó lelkésztestvérem emlékére)
Elhívtál, Uram, és én engedelmeskedtem a szavadnak. Hányszor égetett meg lángja égő csipkebokrodnak! Hányszor aláztattam meg emberi kéz és ajak által, Uram!? Hányszor elestem, besároztattam, hányszor arcul csapattam, leköpettem embertársaim és szolgatársaim által! De mindezek ellenére Te gyengeségemben is talpra állítottál. Megfürdettél saját könnyeimben, s így a sokszoros magány hegyéről mindig a Te vigaszoddal tértem vissza az emberek közé. Sokszor remegett a térdem, a szívem félelem és szorongás ülte meg. Sokszor vált üressé a szívem. Sokszor magamat sem tudtam szeretni, nemhogy másokat. Gyakran lépni sem bírtam, de szaladnom kellett. Nem tudtam, hová rejtsem el fájásom. De nagyobbnak tűnt a mellettem lévő fájdalma. Erőt vettem hát magamon. Éheztem, de éhesebb volt mellettem a gyermek. Fáztam, de mezítlábas öreget láttam. Meghalni akartam, de vigasztalnom kellett a haldoklót. És csak mentem tovább. Csupán a belső hang vezérelt, ami egyre hangosabb lett az idő múlásával. Ígéretek. Egy álomkép. Egy délibáb a mi nagy trófeánk. Az odaadott élet. Az üszkösödő lármafa-lét. A kanócig égetett láng sorsa elevenít és pusztít minket. Odaadni mindent. Szolgálni nappal és éjszaka virrasztani tovatűnt életek felett. Temetni magunk minden egyes temetésen, aztán megkeresztelkedni, újra tisztává lenni. Aztán megifjodni a konfirmáló ifjakkal. Hálát adni a kiürült templompadok csendjében. Buzdítani és húzni, mint ki eke szarvára tette a kezét… Felépíteni az összedőlt falakat. Kiűzni az idegenséget, azon az áron is, hogy időnként mi leszünk idegenek önmagunk számára is. De nincs idő bíbelődni, mert omlik a fal, lopják az erdőt, ünnepet kell csinálni… és az idő résén szivárog lassan/lassan, mint az ópium, az ígéret. Majd egyszer behívattatunk a nagy dicséretre. Helyet kapunk egy óriási, kényelmes bársonyfotelben, amelyre mindig is vágytunk, de amelyet valaki másnak mindig átadtunk. Mennyi mindenre is vágytál korábbi életedben, akkor, amikor még éltél!? Csak most jut eszedbe ebben a kényelmes bársonyszékben. Csak most jut eszedbe, negyvenévnyi odaadott élet, negyvenévnyi szolgálat, pusztai út után, hogy szabadságod is volt, papíron. Ma megnézheted, hogy mikor voltak azok. Vajon kik vették ki a te szabadságodat és hová utaztak a te életed, odaadott időd árán? Központi fűtött óriási szobából merednek rád az üres tekintetek. Jól öltözöttek. Egyikük disznóbőr, kézzel varrott, cipőjén akad meg a tekinteted. Csodálatos meleg lehet. Hogy erre is vágytál valaha, szinte nevetséges a mai napon. És vársz a nagy dicséretre, ami mindig elmaradt, s ma már szinte nem is fontos. Álom ez, nem valóság. A pusztai vándorlás vége, amikor megpillantod az ígéretet, de nem lehet soha a tiéd. Tiéd volt a negyven évnyi út. Te jól tudod, mi mindent rejtett magában. Tiéd volt a nappal és az éjszaka. A megújuló hit és remény volt az erőd. Ami sokszor hiányzott, mára már nem hiányzik. Mára már minden teljessé és tökéletessé csiszolódott benned. Rend van. Feladatod elvégezted. Néped elvezetted. Sorsod elfogadtad. Felállsz a kényelmes fotelből és kisétálsz. Nem kell a dicsérete senkinek. Láng voltam, szó és vigasz. Erő és erőtelenség. Ember. Ez hát az ígéret, mi beteljesedett rajtam.
Szabó Adél Júlia, Kálnok-Sepsibodok