„Örömöt árasztasz rájuk, mint patakot. Mert nálad van az élet forrása…” Károli szerint: „Megitatod őket gyönyörűséged folyóvizéből…” – így szólnak a 16. Zsoltár szavai.

            Egy kis hegyi patakocska fut el a csíkcsomortáni kertünk mellett. Nagyon tiszta, már többször is ittam belőle. Most (hétfő este) éppen öntözök… Körülöttem csend van, csak a folytonos csobogás és az öntöző öblös kacagása hallatszik, amidőn merítés közben a meder alján meglapuló kövek végigcsiklandozzák-karcolják az oldalát.  Kacagása közben megtelik hűs vízzel a merítőedényem, akárcsak a nevető ember, aki már a hasát fogja egész lényét eltöltő jókedvében. Pár méterrel arrébb lépve, a szomjas föld jóízűen issza, szürcsöli a hűvös vizet, és közben-közben megtöröli fekete bajuszát. Hallani, hogy milyen hálás az elepedt föld, miközben halkan kortyolja az öntözőrózsa permetét, a patakról hozott üdítőitalt. Látni, hogy milyen boldogok a megöntözött palánták. A szürkületi időben esőillat tölti be a melegház mikroklímáját. 10-14 öntözőnyi víz. Ennyi szokott kelleni… Ennyiszer ereszkedek fél térdre a szép vizű patakocskán átengedett pallónál… Remete pataka, így hívják. Igaz is, magányosan fut a hegy oldalából egészen az Oltig. Tíz-tizennégyszer szólít meg egy-egy találkozásunk során. A gyermekeim is, mint általában minden gyerek, imádják a vizet. A patakot különösen. Gyermekkorom jelentős részét az Árkos patakában, a patak körül töltöttem az egykori cimborákkal… De szép is volt! Patakásztunk, így hívtuk ezt az édes semmittevést. Szidtak is érte a szülők, nagyszülők, hogy „annyit ne patakássz!” Féltettek, mert már akkor beledobták a szemetet Isten patakmedreibe a felnőttek! Időnként elvágtuk az ujjunkat a vízben, beleléptünk egy-egy törött üvegbe dugályozás közben. Ezt a veszélyt később elnyűtt, patakászcipővel védtük ki. Nem tágítottunk, halásztunk, rákásztunk, dugályoztunk. Ugyanezt teszik most az enyémek is egy csíki patakocska közelében. A legkisebb lányunk a legmerészebb. Már sokszor esett bele, ázott el a kiscipője, harisnyája, fázott meg, és lett hűlés belőle. A patakszerelem azonban olthatatlan a családunkban. Mindig egyre közelebb vágyakozik a csordogáló vízhez a (bennünk rejlő) gyermeklélek.  Talán mi is öntözésre vágyunk? Minden bizonnyal! Áhítjuk az élő vizet! Vasárnap egyházszerte unitárius palántokat „ültettünk ki”, és ünnepeltünk az isteni szeretet házaiban. Templomainkban szép szál legénykék és gyönyörű leánykák emelkedtek szólásra, tanuságtételre, hogy: „…Az Unitárius Egyház megalapítója Dávid Ferenc./ …az egész világ és mindannyiunk élete Isten alkotása… A szeretet lelki tehetségeink koronája… Készek vagyunk úrvacsorát venni… Az ő nevének legyen dicséret és dicsőség… Ámen.” Valóban, az úrvacsoravétel életünk legszentebb öntözési alkalma! És merem palántáknak nevezni mindazon konfirmandusokat, akiket megáldottunk, hisz köztük volt a sorban a második lányunk is… És azt is tudom, hogy még sokat kell öntözgetni többek között őt is, hogy unitárius hitében megerősödjön, virágozzon és egykor termést hozzon. Célom: őt, őket patakközelben tartani! Szeretném továbbra is megitatni őket Isten gyönyörűségének folyóvizéből… Most, hogy ifjainkat „kiültettük”, azt jelenti, hogy fokozott figyelmet, öntözést igényelnek e zsengék, különben nem tudnak ki- és megerősödni. Az elmúlt években hány palántunk száradt ki? Hányat vert el a jégeső, törte le a vihar? Az utóbbi 10 évben fogytunk tízezer unitáriussal. Ideje palántálni! Istennél van az élet forrása! Maradjatok patakközelben! Májusvégi (gyermek)áldást, bőséget mindenkinek!

Solymosi Alpár, Csíkszereda