Csodálom a szorgoskodó embert. Amint „kipillan” az idő, valami ősi hang szólal meg benne: „Jöjj ki házadból!”, „Munkálkodj velem!” „Hass, alkoss, gyarapíts!” (Kölcsey). Természetesen esős, rideg időben is akad tennivaló bőven… a tevékenysége nem időjárásfüggő, hanem állandó válasz a kihívásokra. Minden tavaszban van valami gyöngéd biztatás. Ma, Isten új kezdetre biztató égi hangját szeretném hallatni. Szeretném láttatni az ő cselekvésre hívogató üzenetvilágát, megragadni azt a pillanatot, amikor a tavaszi napsugarak, mint valami égi mutatóujjak világítanak rá a földre, kertre, melegágyra, gyümölcsösökre, legelőkre és udvarokra… de akár az íróasztalodra, műhelypadodra, lényegében művelt területedre.

Amikor a Nap a még zsenge fű zöldjét teletűzdeli citromsárga pitypanggal, vedd üzenetnek! Téged is munkálkodni hív az Isten. Alkotásra szólít, biztat, akár a még álmos, ásítozó inast, a párálló fekete földet. „Serkenj fel!” – sugallja szelíden. Hogy jobb kedvre derítsen, munkára hangoljon, szemed elé tárja színes keverőpalettáját tavasz-virágok sziromszínében: „Válassz te magad is színt, fesd újra a napjaidat az általad kedvelt pasztellekkel!” És zenehallgatásra is meghív. Minden kikeletkor maga mellé ültet. Minden jó műhelyben szól valahol a rádió, valami jó muzsika a háttérben, dallal övezve minden könnyebben megy… Tudja ezt, ki téged alkotott, ezért füledbe játssza patakok köveken átcsobogó vízi-muzsikáját, az énekesmadarak éles ritmusú– akár tizenhatodokra és harminckettedekre szabdalt– csivitelő és csiripelő barokkos szvit tételeit. Mindenzt azért, hogy elmélyültebb részvétellel, játékosabb gördülékenységgel alkothass, cselekedhess. Mekkora áldás ez a kedvünkben járó, gondviselő igyekezet!

Olyan szelídek és gyakran meddőnek bizonyulóak ezek a természetközeli impulzusok, mint a „Fiam, menj, dolgozz ma a szőlőben” – példázatbeli felhívása (Mt 21). Az édesapa határozottan, de gyöngéd biztatással szól a két fiához, felhívása mégis népszerűtlen a családi körben. Míg az egyik az „Aha, ok, megyek!” hányavetiségével ciklizi ki a bizakodó apát, a másik a „Nem” reflexével utasítja el.

Két napja foglalkoztat az általam igencsak nagyra becsült és szeretett Bányász József tehenesgazda bizakodó felhívása, aki Facebook-oldalán így szól a székely gazda hangján: „Még mindig keresem a társat. Nem bérest, nem szolgát, hanem azt, aki együtt gondolkodik, teremteni akar, és megtalálni a megélhetés és a boldogság közötti harmóniát. Azt, aki a munkát nem veti meg, és szereti a természetet.”

Mikor nőjük ki végre a béres- (haszonelvű) és szolgalelkűségünket (döntésképtelenség mélysége)?

Isten társakat keres minden tavaszban! Munkája volna bőven. Az, hogy a munka továbbra is népszerűtlen, az nem Isten műve. A munka becsületét, filozófiáját az ember zavarta össze. Isten társakat keres minden tevékenységi területen. Igazi társsá minősülni szépen zsongó világban de szép is lenne! Próbáljuk meg!

Solymosi Alpár, Csíkszereda