A Misztrál dalának sorával vallom: „Káoszban fogant, újjászült rend” 1956.

„Feljöttem én a sírvilágból, / lássam, mi történt negyven év után. / A vérem most is kőre lángol, / amint sortűzre lassan elbukám. /…/ Akitől féltünk egykor, visszajöttek, / 1956 fegyverére / sarat, betont nem halmozhattak többet… Feljöttem én a sírvilágból, / és látom, mindent tönkretettek. / A vérem most is kőre folyva lángol, / pirul, szégyenkezik helyettetek.”

A lelkészi hivatal könyvtárában a Nemzeti Könyvtár sorozata díszeleg. A polcról az Október 23. című vaskos antológiát emelem most le. Ebből e háromperces elmélkedésemre, Szentmihályi Szabó Péter Egy pesti srác dalának sorait idéztem meg, a sírvilágból visszatérő ifjút, ki 67 év távolából üzen. A gyönyörű, keménykötésű könyv egy kiváló szellemtörténeti metszet az ’56-os szabadságharcosokról. Nagynevű íróink és amatőr verselőink szedték rímbe, prózába a véres harcok, megtorlások emlékezetét. Érdemes átadni magunkat ma is az olvasmánynak is, belelapozni a történelembe… Ma délben és az esti órában szabadtéri megemlékezés és koszorúzás is lesz, többek között Csíkszeredában is. Menjünk el! Érezzük át, hogy a pesti srácok szabadságvágya a mi vágyunk is egyben. Amikor a szovjet típusú kommunista rezsim rémuralmától véresre vakarta magát a korabeli ifjúság, kitört. Nem bírta tovább. Az egekre kiáltotta szabadságvágyát. Ki akart fürdeni, meg akart szabadulni ettől a beteges kortól, gyógyulni akart a „kórból”. Üdítő mentaport akart hinteni az elevenre vakart lelki sebekre. Sajnos puskaporhoz kellett nyúlni e vészterhes időben. Október 23-án azonban e lélekfürdető mégiscsak sikerült, felszállt a Kárpát-hazából a szabad madár. „Ruszkik, haza!” – kiáltotta az egyetemi ifjúság. Mint tóba dobott kő, úgy vert gyűrűző hullámokat a szabadságra vágyók lelkében a dal, a közös rigmus. Hömpölygött, mint megáradt Duna az ifjúság. Végre kezébe vette sorsát a lélekáradat! Ma, 2023-ban úgy tűnik, hogy szabadok vagyunk, egyenlők, megbecsültek. A politikai korrektség több száz oldalas tanulmányokban igazolja minden struktúrában, rendszerben, hogy garantáltak a kisebbségi jogaink, és hogy szabadon szárnyalhat a dal, a lélek. Ez a propaganda.

Dehogy is vagyunk szabadok! Inkább megvezetettek, jogfosztottak, másodrendű, gondosan megfigyelt polgárok. Megalázottak, balekok, akiket még a temetőkapun is kitaszítanak, s nejlonzacskós tort ül, magyar temetők csendjét felverve szorongat mikrofont a csürhe, a giccs, a skandalum… Ma nemcsak udvarházak, radnóti főút mentén haldokló kastélyfalak, magára hagyott székely házak és csűrök omlanak magukba, és temetik maguk alá a múltat, de összeomlóban az értékrend is. „Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé…” Meg van írva! Mindenünket elvehetik, mindent letéphetnek rólunk, mindent lenyomozhatnak, mindent kiszedhetnek belőlünk, mégsem foszthatnak meg attól, ami bennünket mindig fölemel. Van valami titokzatos erő, ami a kesernyés ízű füstöt kavaró őszből üde tavaszokba, új kezdetekbe emel át. A titkunk a szent! Hisz az tart meg bennünket, ami legbelül, a pitvarközelben szent! Istentől örökölt gyöngyünk, drága jussunk a szabadság! Szabó Péter és a többi ’56-os vére-kínja ma is kőre lángol. Őrizzük mélyen, szívünkben ezt a drága, életáldozattal megszentelt követ! Áldott ünnepet mindenkinek! Éljen a magyar forradalom!

Solymosi Alpár, Csíkszereda