„Az idő gyorsan elszalad…” – hallom, ahogy sokan kiejtik ezt a rövid, de mégis sokat mondó, bűvös mondatot. Hallom a bölcs öregektől, ahogy a messzeségbe révednek, s e tekintet tükrében évek emlékei, gyöngyszemei elevenednek meg. Gyöngyszemek, amelyek hosszú, fájdalmas kínlódással formálódtak értékké.

„Az idő gyorsan elszalad!” – hallom az egyik napról másikra lebetegedő, mélységeket és magasságokat megélő, de mégis reménykedő, kapaszkodó, meggyötört ember hangját. S a mögötte bujkáló, örök és senki által meg nem változtatható meggyőződést, hogy az élet a legszebb ajándék, értékeld!

„Az idő gyorsan elszalad?” – ráérek, annyi sok időm van… tanulni, barátkozni, olvasni, korizni, gitározni és mindenre, anya! De még nem akarok nagy lenni, még nem akarok felnőni! – hallom az alig tizenhárom éves, tinédzser lányomtól.

„Az idő rohan! Az idő elszáll! Semmire, senkire nincs idő!” – hallom magamtól, tőled, sokaktól. Szinte levegővétel nélkül, talán csak a sajátunkat hallva, megállíthatatlanul soroljuk, hogy mennyi sok a tennivaló, milyen fontos és elengedhetetlen a munkánk, és még mi minden vár ránk.

Sóvárogva, de mégis csodálattal nézem a legkisebbeket, a nyolcévesemet… az idő a játszás, az önfeledt boldog pillanatokban nekik megáll.

Keresem az időben az időtlent, keresem a múlandóban az örök érzést, az úton levésben a pihenőt, a kerek egészben a részecskét, a zajban azt az egy szót, az órában a pillanatnyit. Keresem az élményt, amely csak egy percnyit él talán, de kitörülhetetlenül, elmúlhatatlanul bennem marad.

Az új év első napjaiban a jerikói vak története jut eszembe, aki csak üldögélt az útszélen naphosszat, és koldult. Minden napja egyforma volt, semmiben sem különbözött… És egyszer csak tudomására jutott, valaki megmondta neki, hogy a sokaság között, akik elvonulnak mellette, ott van a Názáreti. Átfutott az agyán a pillanat fontossága, talán az is, hogy nem biztos, hogy még egyszer életében találkozhat a Mesterrel. Kiáltozni kezdett, olyannyira, hogy rá is szóltak, de ő annál hangosabban kiáltozott. Jézus megparancsolta, hogy vezessék elébe, majd megkérdezte, hogy mit kíván, mit tegyen vele. A vak koldus így szólt: „Uram, hogy lássak!” „Láss! A hited megtartott.” És azonnal megjött a szeme világa – olvashatjuk. A látását visszanyert ember pedig követte Jézust, dicsőítve az Istent. (Lk 18,35–43)

Nem az útszélen ülök, nem koldulok, hanem rohanok, és ha tehetem, én is panaszkodok, méltatlankodok, békétlenkedek… néha vaknak és tehetetlennek érzem magam. Arra hívom el magam az új évben, hogy amikor csak tehetem, leüljek egy pillanatra, és megkeressem az időben az időtlent, az órában a pillanatnyit, és meghalljam a nagy zajban azt a hangot: „Láss! A hited megtartott.”

Visszatekintve ma látom még az ünnep szépségét, még érzem a csendet, a szent pillanatot, a csillogó gyermeki szempárokat… s a holnapban is keresem, kutatom, látni akarom! Mert hiszem, hogy megtart! Téged is!

Sipos Mónika Rebeka, székelyudvarhelyi kórházlelkész