Mindennapi hajszánk, küszködésünk, vívódásunk, küzdelmünk kitartása a már sokszor megtapasztalt és mindig egy szebb jövőhöz vezető vágyakozáshoz, várakozáshoz kapcsolódik: a reményhez. Mondhatnánk azt is, hogy életünk eseményeire vonatkozóan valami szebbet és jobbat, derűsebbet, élhetőbbet képzelünk el.

Ha már Pandóra szelencéjének minden nyavalyája itt van közöttünk, a mohóság, irigység, hatalomvágy, gyűlölet, ha már megkeseríti életünket a járvány, a háború, a félelem, akkor talán érdemes óvatosan a szelence fedelét megemelni, és magunk közé, magunkba életre hívni a legutolsót, a reményt is!

Van úgy, hogy fennhangon, más hanglejtéssel, harsányan, kacéran: „A remény hal meg utoljára!” Ma már divatos közhellyel próbáljuk mások tudtára adni, hogy mekkora nagy harcosok vagyunk, mennyi mindent kibírunk, ha kell, mártírok is vagyunk, csak hogy ránk figyeljenek, és soha nem adjuk fel! Pedig lehet, hogy ez még nem is az a pillanat.

Az igazi harcos, küzdelmes percek, álmok, várakozások a lélek csendjébe burkolóznak. Mint féltett kincset, ha kell, egy imádságba vagy egy fohászba, egy őszinte beszélgetésbe, vallomásba csomagoljuk. Nem mindig látjuk lelki szemeink előtt, hogy amiért annyit fohászkodtunk magunkban, amire oly sokat gondoltunk hosszú éveken keresztül, vajon tényleg megvalósulnak-e.

A bűvös szó lehet a „hátha” is, egy szél fújta szó, de mégis felemel. Lehet, hogy nem veszed észre, de szinte nap, mint nap használod. Én is, te is, gondolatban vagy hangosan, amikor kimondjuk: Hátha történik valami, ami mindent megváltoztat… Hátha jön egy másik pillanat, alkalom, és a tévedésem jóvátehetem… Hátha tanulok a hibáimból… Hátha megbocsájt újra… Telik az idő, és hátha eltűnnek a fájó emlékek… Megsértett, fáj, amit mondott, de hátha mégis jót akart… Hátha hírt kapok, csak egy szót csupán… Hátha újra keresni fog, hátha van még valami közös… Hátha meggyógyulok újra, és egészséges leszek, mint régen… Hátha fontos, amit teszek, és én is sokaknak hasznára lehetek… Hátha jobban tudom tisztelni az életet és embertársaimat… Hátha jól szeretek, jól nevelek, jól élek…

Csendes vágyódásainkra, óvatos, alázatos kéréseinkre megkapjuk a válaszokat, ha figyelünk a lelkünk hangjára, és minden kiejtett, elrebegett „hátha” mögött meglátjuk és megérezzük Teremtőnk gondviselő és megtartó jóságát! Nem fog minden várakozásunk valóra válni, nem fog minden úgy történni, ahogy mi szeretnénk, de a legnehezebb pillanatokban is idézzük fel Pál apostol szavait: „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.” (1Kor 13,13)

Sipos Mónika Rebeka, kórházlelkész