Legrégebbi emlékeim közé tartoznak azok a pillanatok, amikor kiderült, hogy mit hozott a vásárból hazatérő nagyapám, nagyanyám. Mert mindig hoztak valamit. Nem voltak nagy dolgok ezek, hisz néhány récefi, vagy malacka árából nem is futotta volna drága ajándékokra. Hatalmas örömet szerzett a tarisznyákból, füles bőrtáskából előkotort mézeskalács, pityókacukor, csokoládé, vagy egy-egy gerezd szőlő, banán. Ugyanakkor elevenen élnek emlékezetemben azok a boldog szép napok is, amikor szüleim tértek haza hosszabb-rövidebb utakról és miután a nyakukba ugrottam, első kérdésem rögtön az volt: Mit hoztál? Mert tudtam, ők is mindig hoznak valamit.
Teltek-múltak az évek, sok minden változott azóta. Most már nekem teszik fel a kérdést.
Most már én érkezem haza a városból, hosszabb-rövidebb útjaimról és válaszolnom kell a gyermekemnek, feleségemnek, gyülekezetemnek, és mindazoknak, akiket rám bízott a Teremtő. Annyira boldog vagyok, amikor megelégedéssel nyugtázza gyermekem, hogy pont azt hoztam, ami kellett, amire vágyott, amire szüksége volt. Viszont rettenetesen rosszul érzem magam, amikor látom a csalódást az arcán, vagy éppenséggel visszakérdez: Csak ennyit hoztál? Miért nem ilyent-olyant hoztál?… Van úgy, hogy magyarázkodom. Tudod, apának nem volt elég ideje, pénze, vagy nem figyelt oda kellőképpen. De van úgy, hogy egyszerűen nem akarok magyarázkodni.
Utóbbi hónapjaim az intenzív segélyezésről szóltak. Megannyi maszatos arcú, mosolygó, ragyogó tekintetű gyermek-, vagy éppen a gondterhelt orcájú, nehézségektől elhomályosult tekintetű felnőtt szeméből is kiolvashattam: Vajon, mit hoztál? Vajon mit rejtenek a kartondobozok, a nejlonzsákok? Nekik általában nem magyarázkodok, csak magyarázok, mesélek, vigasztalni próbálok, ha a szűkségben ennek szükségét látom.
A gyülekezet is kérdez közbe-közbe, még ha nem is szegezik hangos szóval nekem a kérdést. Mit hoztál? Mennyit hoztál? Egy évtized mire volt elegendő? Jogos kérdések, melyekre szavaimmal és tetteimmel, megvalósításokkal, elért eredményekkel próbáltam és folyamatosan próbálok válaszolni. Jóleső érzéssel tölt el, hogy ezen kérdéseken túl felsorakoznak azok is, hogy vajon én mindezért mit kaptam cserébe, a valamit valamiért elve alapján vajon én elégedett vagyok? Szavakba öntve, vagy őszinte mosolyokba csomagolva oly sokszor jelen van boldogságforrásként közösségünk életében, hogy jó az, amit hoztam, hoztak.
Lehetne folytatni a sort, hisz az életben gyakran és sokan kérdezgetik tőlünk: Mit hoztál? Rengeteg a kérés, kérdés, számonkérés, rengeteg a hozni- és vinnivaló mindannyiunk életében. Befejezésül csak egyet említenék még. Számomra a legfontosabbat. Mert ma is kérdezett, amikor a kávémat kortyolgatva a felkelő nap sugaraiba belenéztem. Azután pedig önmagamba.
Na, Sipikém, mára mit hoztál magadból elém? Morcosabb, gondterheltebb, ingerültebb énedet, vagy azt, amelyiket én leheltem beléd? Köszönetedet, háládat, vagy elégedetlenségeidet, nyavalygásaidat? Nem magyarázkodok, és nem magyarázok, hisz Ő úgyis mindenek tudója. Általában csak úgy inkább mesélek Neki, régi szép emlékekről, hálát adok az örömteli pillanatokért, és kérem, hogy segítsen a tervezésben, a továbbhaladásban. Hogy azt vihessem Neki is napról-napra, amire szüksége van, amire vágyik. Mert megkérdezi minden napunk végén is: Akkor ma mit hoztál? És megkérdezi egyetlenegyszer azt is, hogy tíz év, vagy ötször, hatszor, hétszer, sokszor ennyi mire volt elegendő? Mit sikerült összegyűjteni, mit hoztál? Pénzed, vagyonod, házad, kincsed nem érdekel, csak egy: azt hoztad-e a világba amiért elküldtelek, hogy higgy és szeress, békességet teremts?
Mit hoztál hát? – kérdezi Istenünk tőlem, de tőled is, Testvérem. De jó lenne, ha élet-, lélektarisznyánkba az ajándékul kapott esztendők alatt összegyűjthetnénk mindazt, amire Ő vágyik, és amely ajándékokkal egy-egy hosszabb-rövidebb útról hazatérve igazi örömet tudnánk szerezni szeretteinknek, embertársainknak! Induljunk hát bátran, Ő nemcsak kér, kérdez, hanem segít és támogat, ma, és mindörökké!
Sipos László, Firtosváralja/Gondviselés Segélyszervezet