Nagyot szippantok a késő-őszi, esti csendből, képzeletben pedig égig érő karjaimmal, hirtelen mozdulattal kettészakítom a koromfekete égbolt sűrű, sötét vásznát. A csillagos eget keresem, melyben annyiszor gyönyörködtem a langyos nyári éjszakákon, majd a hosszú-hosszú őszi esteken, és melyet az istenkéz a túloldalra rajzolt e sötét éjszakán. Aztán csillagporos kézzel gyorsan összefércelem az általam ejtett sebet és szobám csendjében hallgatom a rég nem hallott dallamot, az esőcseppek nyugtató szimfóniáját, amint lassú ütemben kopognak a háztetőn. Fát dobok a tűzre, melege a macskát közelebb csalja, meg engem is. Hisz fázom. Bámulok a tűzbe, őskori dolog ez, elődeink is ezt tették, amikor esténként körbeülték, és elmélkedtek múlt, s jövendő felett.
A tűz lángjában az enyészetet látom. A megmásíthatatlant, a visszahozhatatlant, a múltat. A réges-régit, vagy a hetekkel, hónapokkal ezelőttit. Utóbbi most jobban megragad, elevenebb. Idéni célok, álmok, vágyak, sikerek, kudarcok, elbukások, felemelkedések, nevetések, sírások, csillagos egek és sötét éjszakák, mi mindent tettem és mi mindent nem tettem meg, mind-mind ott lobognak benne. Égnek, s részben feledésbe merülnek.
A tűz lángjában az életet látom. A kiszámíthatatlant, de részben alakíthatót, a jövendőt. A messzi távolit, és a holnapot. Utóbbit ragadom meg, mert ez van közelebb. Aztán továbbgondolom szépen, napról-napra, évről-évre. Célok, álmok, vágyak, sikerek, kudarcok, elbukások, felemelkedések, nevetések, sírások, csillagos egek és sötét éjszakák, mit kell tennem és mit nem szabad megtennem, mind-mind ott ragyognak a tűzfényben. Égnek, és tudom, részben mind valósággá válnak.
Bármennyire szeretném látni, Istent nem látom a tűzben, sőt nem is hallom Őt, mint egyesek hajdanán. De látom és hallom mindörökké magamban és körülöttem, bajban, nehézségben, boldogságban, nevetésben, pompás tavaszban és Enyészet havában egyaránt, valahányszor hitem parazsára olajat öntök, és az lángra lobban. És világit, melegít legbelül. Ilyenkor tudok csak igazán szépeket álmodni, akár éberen is. Egy olyan világot, ahol tényleg szeretik egymást az emberek, ahol nincs harag, bosszú, gyűlölség, háború, éhező, fázó ember. Ahol mindig ragyognak a csillagok, mindenki otthonában ropog a tűz, és boldogok azok, akik azt körbeülik.
Talán egy ilyen világról álmodott Ő is, amikor megteremtett erre a földre. Merő ábránd volt! Vagy talán mégsem? Talán mégsem… Csöndesen imádkozom: Jöjj hát, Istenem, láttass velem újból fénylő csillagot! Jöjj, és ahogy hoztad oly sokszor már eddig, kérlek, hozd magaddal most is az útra induláshoz szükséges hitet, az úton levés kihívásaihoz adj erőt, majd engedd átélnem az áldott megérkezés tiszta örömét! Ámen
A tűz még javában lobog, a sötét égbolt felett tündökölnek a csillagok, az imádság meghallgatásra talált. Azt hiszem, lassan készen állok fogadásodra: Jöjj hát, Álom hava!
Sipos László, Firtosváralja