Bosszantó tud lenni, nem csak akkor, ha autót vezetsz, hanem abban a pillanatban is, amikor ébredés után kitekintesz az ablakon, és látod, hogy megint nem látsz szinte semmit. Ennek ellenére van úgy, hogy kipattansz a jó meleg ágyadból, és lelkesen, mint a kisgyermekek, boldogan, mint a szerelmesek, mosolyogva indulsz utadra az ismeretlen felé. Máskor pedig csak úgy, öregesen, komótosan mozdulsz, vagy morgolódva kaparod össze magadat, még a kávéd sem esik jól, és így indulsz. Mert így, vagy úgy, de mindenképp indulnod kell, „minden nappal újra”.
Van úgy, hogy a megszokott úton indulsz, mert az a homály ellenére is biztonságosnak tűnik, jól be van járva, ki van taposva már. Sokan járnak rajta. A napi rutin, a megszokás, a kötelesség, a feladat, az intéznivaló, a kihívás, a bizonyítás. Magától kanyarodik már az autód, rááll a lábad az útra, haladsz rajta, ismered, van tapasztalatod, hisz régóta ezt csinálod. Nézelődsz, de jóformán senkit és semmit nem látsz, nem veszel észre. Néha unod, vagy pedig csak egyszerűen végigjárod, és várod az estét, hogy hazaérkezz végre. A jó meleg ágyadba.
Máskor hajlandó vagy egy kis kitérőt tenni, mert megtapasztaltad azt is már életedben, hogy ezek rejtik magukban a boldogságot. Amikor veszed a fáradságot, és akár autóddal, akár gyalogosan, akár csak úgy lelkedben nem a megszokott irányba indulsz. Hanem felfelé kanyarogsz a szerpentinen, magasabbra visz a lábad, emel a lelked. Fel, a ködfátyol fölé. És megállsz egy apró dombocska tetején, vagy akár egy délceg hegy ormán. Nem kell sok idő elteljen, hogy megfogalmazódjon benned az érzés, a gondolat, és felsóhajtasz: Milyen szép, milyen megnyugtató! Innen már nemcsak nézel, innen már látsz is. Nemcsak a természet szépsége nyűgöz le, vagy a végtelenbe való látás élménye varázsol el. Célokat látsz innen. Célokat és lehetőségeket, álmokat, vágyakat. És nemcsak! Emberi arcok is megelevenednek lelki szemeid előtt. Arcok, amelyeket az örökkévalóság szeretettükre vetít eléd. Vagy az emlékeid.
És ebből a magasságból tisztábban látod azokat is, akik szeretnek, akik számítanak rád, akikért felelősséggel tartozol, akikkel együtt jársz az úton. Családtagjaidat, szeretteidet, barátaidat, embertársaidat. Látszólag mind-mind külön hegycsúcs a köd felett, de a valóságban, a mélyben egy hegygerincnek a részei. Részek, melyek egymásba kapaszkodnak, mint a gyermekek, amikor félnek, vagy mint a szerelmesek, amikor tombol a tavasz.
Igen, ezek vagyunk mi! Hegycsúcsok a köd felett. Tisztán fénylők. A magasságok világába törők, Istent keresők. Még akkor is, ha néha megfeledkezünk erről a lenti ködös, homályos időkben. Áldott legyen az Ő neve, amiért erőt és hitet ad ezekhez a kitérőkhöz, hogy visszatalálhassunk igazi önmagunkhoz, és egymáshoz, ha netalán célt tévesztettünk volna. Áldott legyen az Ő neve, amiért árasztja ránk szeretete melegét, akárcsak a hegycsúcsokra itt, a köd felett!
Sipos László, Firtosváralja