Nemrégiben a hóvirágok nyílásában gyönyörködtem, most már az út melletti fűzfabarka bomlása vonzza magára a tekintetem. Pár nappal ezelőtt még a fagyos, csípős reggel segítette az útra indulásom, most már a köd nélküli napsugár és a madarak éneke frissít fel. Kezdem észrevenni, hogy tényleg újból itt a tavasz, és ezt a megérzésemet a kalendárium is igazolja.

Ha nem csak a szép oldalát nézem, akkor az árnyoldalon, a domboldalakon, dűlőkön egyre gyakrabban észreveszem a tavasz érkezésének kevésbé pompás velejáróit, a megannyi fekete foltot, valamint a hóolvadás után ismét láthatóvá váló rengeteg szemetet, amit összefújt a tavaszi szél. Egyiket sem büntetik még eléggé nálunk felé, sem a tarlóégetést, sem pedig a szemetelést. A hatóságok hibája is lehet, de szerintem inkább a miénk, embereké. Mindkettővel ártunk, nagyot ártunk Földünknek és önmagunknak! Értem én, hogy esetenként könnyebb egyetlen mozdulattal kiváltani a fáradtságos és jóval több munkával, áldozattal járó napokat, heteket, amikor kaszálni, bozótot nyesni lehetett volna. Csak egy öngyújtó vagy gyufa szükségeltetik, és máris szépen füstölög a mező, aztán a futótűz mindent elintéz, hisz gyorsan terjed, mint kisebb-nagyobb falucskában a szaftos pletykatéma. Aztán sajnos nehéz megállítani, a gyújtogató általában későn kap észbe, de akkor már nagy a baj. A szándékosan szemetelő nem biztos, hogy észbe kap, hisz lehet, neki nem természetellenes, annál inkább természetes dolog kilökni egy zsákot az út menti parkolóban, avagy semmivel és senkivel nem törődve, kihordani a lim-lomot valamely közeli árokba, patakmederbe.

Tavaszunkat nem csak ezen csúfságok tarkítják, világunknak, Földünknek nem csak ezzel ártunk, életünket, jelenünket, jövendőnket nem csak ezekkel fertőzzük. Fekete foltjaink egyre gyűlnek, egyik jön a másik után. A tarló még füstölög, már eléggé belefáradtunk a tűzoltásba, de a másikon már felkaptak a lángok. Egyre több áldozat, egyre több veszteség, egyre több kétség és félelem. Valaminek nagyon isszuk a levét, azt hiszem.

Amit nem tudtunk elintézni szorgalmas munkával, odafigyeléssel, szeretettel, alázattal, vagy akár diplomáciával, józansággal, nem utolsó sorban keresztényi vagy más hittel, most intéznünk kell másként. Kevésbé ember- és természetbarát módon. Sajnos. Vagy engedni, hogy helyettünk intézzék mások. És mi csak elviseljük a következményeket. És a reggeli finom kávé helyett egyre inkább ez a keserűség folyik le a torkunkon, hogy felébresszen valahogy, és megértesse velünk, nem jó úton haladunk.

Kaszáljuk hát földjeinket, és irtsuk a tövist, amikor annak ideje, és ne szennyezzük, füstöljük levegőnket, vizünket, hogy életünk legyen! Legyen vezérünk a józanság lelke, valamint a hitünk, mert mindezekkel a sűrű füstben is megtaláljuk a bajokból kivezető utat. A boldog tavaszok felé vezető, békés, fűzfabarkás utakat.

Imádságainkban kérjük teremtő Atyánkat, hogy ezen fájó foltjainkért, amelyek fentről nézve remélhetőleg csak pontocskáknak tűnnek, ne számoljon nagy árat nekünk! Bocsásson meg tévedéseinkért, viselt kártékonykodásainkért, és adjon lehetőséget számunkra megjobbulásunkra, hogy fekete pontjainkat rendre törölni tudja, amikor békés lelkünket és jó cselekedeteinket látja!

Sipos László

Firtosváralja, Gondviselés Segélyszervezet

 

Fotó: Getty Images