„A szeretet nem illeti gonosszal a felebarátot…” (Róm 13,10)

Manapság egyre többen tapasztaljuk, hogy a valamikori megtartó értékek, amelyekről eddig úgy gondoltuk, hogy életünk iránytűi voltak, mára mintha elvesztették volna megbecsült helyüket. Mintha a „fejlődés romboló divatja” magával hozta volna azt, hogy a szép, a nemes, az emberi és hasonló erkölcsi és lelki értékek iránt is kialakuljon a közömbösség. Sőt! Több esetben mintha mára ezeknek az ellentéte lenne az igaz érték: a csúnya mintha értékesebb lenne mint a szép, az aljas, a hitvány mintha előrevalóbb lenne, mint a nemes, az embertelenség pedig mint az emberség. Miért is? A csúf elől félreállnak azok, akik féltik a szépet, s ezzel egy időben elvesztik a szépet, és anélkül, hogy észrevennék, helyet készítenek a csúf számára. Hasonlóképpen az aljassággal szemben sincs igazán hatékony ellenállás a nemes lelkű ember számára, az embertelenség pedig terjed mint a gaz, a dudva a megműveletlen kertben. Milyen szemléletes, sokatmondó a magyar nyelv, mikor a gazember kifejezéssel jelöli az aljal embert!

Honnan van szemünk a számunkra elértéktelenedő dolgok meglátására, és mit tehetünk a dudvákkal tele kert megművelése mellett azon gazok irtásáért, amelyek életünket már-már fojtón körbefonják? Talán bennünk is szárba szökött és elburjánzott egy-egy gondolat, és mások életére kúszó-fojtó cselekedetekké hínárosodott? Hiszen ha nem lennének bennünk ezek az élősködő, kiszipolyozó, életszomorító szulákok, akkor nem ismernénk fel körülöttünk sem! Ki az, aki elmondhatná önmagáról, hogy lelkében csak búza terem és ne lenne benne konkoly? És ki az, akinek van bátorsága, ereje és elszántsága lelkének szántóföldjéből a konkoly kigyomlálásra?

Itt van az ősz. Az aratásnak, a mély szántásnak az ideje. Milyen felebarátok voltunk-vagyunk-leszünk, akikkel meg lehet tenni a gonoszt? Milyen gonoszt tettünk felebarátainkkal?

Október hónap különösen vallatóra fog. Október 6., 23. és 31. időmezői előremutatnak november 15., Dávid Ferenc dévai börtöncellájának végtelenbe mutató időkorlátjaihoz. Milyen felebarátai voltak, vannak és lesznek a mártíroknak, a hősöknek, az „itt-állok-másképp-nem-tehetek” embereknek?

Miként becsüljük meg a szépet, a nemest, az emberségest? Mit kezdünk tehát az aratás után el-nem égett konkolymagokkal? Ne illessük gonosszal a felebarátainkat! Ha pedig gonosszal illetnek bennünket, akkor vizsgáljuk meg, milyen felebarátok vagyunk mi.

Sándor Szilárd