Nem emlékszem, hogy pontosan mikortól ivódott belém a vasárnap ünnepi, egyedi hangulata. Köze van hozzá a gyermekkornak. Mindkét nagyszülői háznál azt láttam, hogy vasárnaponként legalább az egyik nagyszülőm rendszeresen templomba készült. Biztosan köze van hozzá az unitárius ifjúsági egyletnek, amelyhez tizenévesen csatlakoztam, és ahol magával ragadott az, hogy vasárnap délelőttönként – bármilyen jellegű rendezvényen voltunk – részt vettünk vagy magunk szerveztük az istentiszteleti alkalmakat. Köze van hozzá a szüleimnek is: azzal, ahogyan a vasárnapi ebéd készült, és azzal, ahogyan aznap azon részt vettünk.

Az ünnepnapot szenteld meg – ismerjük a tízparancsolatból, miként azt is, hogy a hat napi munkálkodás után egy napot pihenj meg. Nemcsak vallásos előírásból, hanem a test és a lélek szempontjából is igen fontos a heti egy pihenőnap. Ez talán a legrégebbi életvezetési tanács – mai divatos kifejezéssel élve. Van, ahol nem a vasárnap az erre kijelölt nap, hanem a hétnek egy másik napja. A lényeg, hogy legyen mindannyiunk életében hetente egy ilyen nap. A mi keresztény kultúránkban a vasárnap ez.

Nagyjából egy évvel ezelőttig az állandó rohanás, a „soha nem érem utól magamat” hangulata uralkodott sokunkon. Lakóhelytől és családi állapottól függetlenül mindannyian rohantunk: a munka, a család élet, a közösségi események, a hétköznapi feladatok tömkelegében. Vasárnap: sokan örültek, ha legalább otthon maradhatnak. Ha közben kimossa a gép a szennyest, ha elvégezhető az, amire hét közben nem volt alkalom, ha lesz meleg ebéd – együtt a családtagokkal. Kevesen voltak azok, akik időt szántak a pihenésre – arra, hogy azzal foglalkozzanak, ami feltölti őket – akár testi, akár lelki értelemben. Ahogy az évek teltek, kopott a vasárnap ünnepi, pihenésre szánt jellege. Éreztük, hogy ez így nincs rendjén, de vajmi keveset tettünk ellene. Mégis, ami belénk ivódott, azt előbb-utóbb felhasználjuk. Így vált számomra a vasárnap a gyermekkori benyomások és későbbi tapasztalatok alapján lassan a kedvenc napommá. A nap, amit – ha csak tehetek –, tudatosan alakítok: pihenésre, feltöltődésre szánok. A nap, amikor szándékosan nem kapcsolom be a mosógépet, nem takarítok, mellőzöm a laptopot és a telefont, mint munkaeszközöket. A mostani élethelyzetemben a legjobb forgatókönyve e napnak: ha csendes a reggele, s délelőtt elmehetek a templomba, utána egy ráérős kávé családtagok vagy barátok társaságában, ebéd után olvasás, jó idő esetén biciklizés, esetleg vendégfogadás vagy vendégségbe menés, este pedig a jövő heti teendők rövid áttekintése után újabb olvasás és nyugovóra térés. Természetesen van úgy, hogy ezt sürgős munka, utazás vagy egyéb teendő átírja. A lényeg, hogy ez utóbbiak a kivételek, és még akkor is igyekszem, hogy valami vasárnapivá tegye a hangulatom.

Egy éve rendkívüli lehetőségeket kapunk sokan az ünnepnapok – köztük az egyszerű vasárnapok megélésére is. Kérdés, hogy ezt lehetőségként építjük-e be az életünkbe, vagy elfoglaljuk magunkat újabb feladatokkal, netán a járvánnyal kapcsolatos félelmeink kerekednek felül. Én az előbbit választom, és teszek is érte, hálásan.

 

Sándor Krisztina, Csíkszereda-Homoródalmás